PAUSE

A gondolataim mostanában eléggé össze-vissza csaponganak. Régóta tervezek egy bejegyzést, de a témákat amiket érinteni akartam valahogy nem sikerült egy szálra felfűzni. Pedig mindegyiknek van egy közös indikátora, ez pedig a Facebook.

A Facebook egyszerre átok és áldás ezen a kutyás világon, sőt úgy szerintem az egész világon. A tenyésztőknek szinte kötelező fent lenni rajta, egyrészt az elérhetőség miatt, másrészt a virtuális térben való aktív jelenlét miatt. A tenyésztőknek a FB azért nagyon jó, mert azonnal tudnak frissíteni dolgokat, fel tudnak tölteni rögtön pl. egy megszületett almot, egy kiállítási eredményt, bármit, mindezt egy folyamatosan morajló, aktív közegbe, ahonnan visszajelzést is kapnak. A másik a segítség kérés-nyújtás. Mert akármennyire tűnnek széthúzónak sokszor a kutyások, ha baj van azonnal összezárnak és segítenek egymáson. Elveszett kutya, árván maradt kölykök, leégett kennelsor, háborús menekültek, volt már mindenféle helyzet, amikor a tenyésztői összefogás kutya és/vagy emberéleteket mentett.

Ezek mellett viszont rengeteg olyan téma is felmerül, ami ha megjelenik biztosan vitát generál. Az emberek mindig ki vannak éhezve az infókra, pletykákra, a szaftos sztorikra, ezeket a nyilvános vitákat pedig rengetegen olvassák, s még ha nem is szólnak hozzá, sok órányi privát csámcsogáshoz adhatnak témát. Ezeknél a vitáknál sokszor felszínre kerülnek privát konfliktusok, régre visszamenő személyes ellentétek részletei. Ezeket pedig mindenki akarja tudni, pláne ha személyes az ismerettség.

A tenyésztői viták korábban zárt falak, fórumok között zajlottak. Ez pedig most a FB által kikerült a nyilvánosság elé. Sokan értetlenül szemlélik amikor a kutyások egymásnak esnek és jaj annak a szegény semmit sem sejtő „lelkes amatőrnek”, aki megpróbál csitítani, vagy beleszólni. Mert ez tulajdonképpen olyan, mintha valaki egy családi konfliktusba próbálna beleszólni, teljesen függetlenül az illető szándékától. Az emberek nem is biztos, hogy értik mi zajlik ilyenkor. Kutyások között az összetűzések mindennaposak, ugyanúgy mint minden olyan közösségben ahol nagyobb létszámú ember van tartósan együtt. A szóváltások legtöbbször csak ideig-óráig borzolják a közeget, mivel ha nagyon eldurvul a dolog akkor egyszerűen törlik.

Na akkor nézzük mik a „tuti vitaindító” post-ok:

Típuskérdések:

Főként az amerikai kutya esetében. Behozni, nem hozni, belekeverni, nem belekeverni, miért nem választják szét két fajtára, stb., stb., stb. A típuskérdés (főleg az európai kutyák esetében) rendszerint összemosódik a fajta hibáinak taglalásával. A típusoknak ugyanis megvannak a jellegzetes jegyei, amikről felismerhetők, ugyanakkor az egyes típusokba tartozó kutyák javarészt hasonló hibákkal rendelkeznek. Általában ezek szokták kiverni a biztosítékot. A fej, a testfelépítés, a mozgás, ezek hibái és annak súlyozása. Mert mindenkinek más a zavaró hiba, más az amit tolerál, vagy amit kifejezetten preferál. Jönnek az érvek, ellenérvek, tuti vitabomba.

A karakter és a használhatóság fontossága:

Avagy a „kanapékutya” vs. munkakutya vita. Ehhez sok mindent szerintem nem is kell magyarázni. Miért nem dolgozik több kutya? Miért nem kötelező az ösztönpróba? Miért nem kötelező a karakterteszt? Stb, stb, stb. Nem a legnagyobb vitaindító, de azért időről időre felbukkan.

Bírálatok, bírók, kiállítások kritikája:

Az egyik legnagyobb vitaforrás tud lenni. Milyen volt a bíró? Hogyan bírált? és persze a Ki nyert? Miért az nyert? stb. Ez gyakran a legnagyobb kiállításokkal kapcsolatban indul el, de persze nem kizárólagosan. Egy Cruft’s vagy WDS győztes cím elég megosztó tud lenni. (Kisebb kiállítások esetében inkább személyes a dolog.) Az utóbbi években pl. a Cruft’s győztes kutyákat ízekre szedték a FB-on. Ami egyrészről nagyon nem elegáns dolog, másrészről azt is értem, hogy a „cincálás” ilyenkor általában nem annak az adott kutyának, hanem egy tendenciának szól. Miért ez az ideál? Miért errefelé megyünk? stb. És értem én, hogy ilyenkor egyfajta globális irányelv ellen lázad az ember, de akkor is… Szegény megnyeri azt a címet amire olyan sokan vágynak, de sok ideje nincs örülni, mert épp egy bazinagy céltábla van ráakasztva. Valamint ott van még a témán belüli téma, vagyis amikor - vélten vagy valósan - „a bíró a póráz rossz oldalát nézi”. Na az a személyeskedő sértegetések igazi mekkája, ott kőkeményen elszabadulnak az indulatok.

Párosítások kritikája:

Ezzel igazán nagyot lehet robbantani, a szó legrosszabb értelmében. Ha valaki feltesz egy olyan párosítást ami valamilyen szempontból nem kívánatos, az számíthat rá, hogy azonnal kapni fog. Az ilyen viták pedig nem szoktak nemzeti szinten megmaradni, mert ehhez a külföldi tenyésztők is előszeretettel szólnak hozzá. Pl. dupla merle vagy sable x merle párosításból származó nem elfogadott színű kölyköt nem a legjobb ötlet felpakolni a FB-ra, mert azonnal jönnek a Na ezt minek kellett? Tudja e, hogy milyen következményei vannak? Kinek fogja eladni a süket és a vak kölyköket? és így tovább. Ugyanez vonatkozik az ugyanolyan genetikai betegséggel terhelt kutyák párosítására. Ilyenkor a közeg egyöntetűen támad, és nem fogad el magyarázatot. Óriási vitaforrás, akárcsak a szűrések megléte, nemléte, súlyozása. A FB párosításokról dönthet, mivel a közeg nyomása és a várható kritikák miatt, sokan már meg sem mernek lépni egy vitatható párosítást. Ami mondjuk nem biztos, hogy baj.

Megmondom őszintén azért az mindig eszembe jut, amikor erről a témáról gondolkozok, hogy néha látok igen nagynevű külföldi tenyészeteknél hasonlókat, merle merlével, alomtestvérek párosítása, brutális beltenyésztések, stb., nekik valamiért mégse mondja senki, hogy „ember te mit csinálsz??”. Merthogy azért itt is – mint minden közösségben - belép a hierarchia kérdése. Ki az akinek mernek szólni és ki az akinek nem. Az embernek tudnia kell magát elhelyezni a rendszerben, mert lehet köpni fölfele is, csak mind az arcodban landol.

Amit a kívülállók sokszor nem értenek az a klubok közti csatározás. Ennek gyökerére, és az elmúlt évtizedek ezzel kapcsolatos történéseire azért sem térnék ki, mert bár hosszú munkaórákat fektettem abba, hogy megértsem, a mai napig nem teljesen tiszta. Tulajdonképpen egyfajta Capulet-Montague háború zajlik régóta (csak szerelmi szál nélkül), egy darabig éles, majd hidegháborús verzióban. Amikor klubot kellett választanom, én nem sokat gondolkoztam. Leggyakrabban… ha egy gazdi klubot választ automatikusan oda sorol, ahonnan az ő kutyája származik. Nálam egy kicsit másképp volt, mert én saját magam éveken keresztül figyeltem a dolgokat, és saját magam által kialakított vélemény alapján döntöttem. De őszintén szólva gyűlölöm ezt az egészet. Olyan kevés collies van ebben az országban, és olyan rossz, hogy kétfele húzunk. Már úgy általánosságban. Mert míg én ugye AAPKK tag vagyok, addig a hozzám legközelebb álló tenyésztők, akikkel tényleg baráti a kapcsolatom, mind a HCSC tagjai. Köztünk ez soha nem okozott gondot. Mégis a legnagyobb személyes szívfájdalmam, hogy sosem tudunk egymás mellé ülni klubvacsorán, mert én itt ülök, ők meg ott. Engem aztán rohadtul nem érdekel ki melyik klubhoz tartozik, nekem az ember a lényeg. Ezért néha ábrándozok egy olyan világról, ahol mind egy asztalnál ülhetünk. Mint a bilibe lógás tipikus esete.

Úgyhogy kedves mindenki, aki most kezd bele ebbe az egészbe:

Kemény lesz. Nem is kicsit. Legyenek saját gondolataid, legyenek saját döntéseid, amik felett nem engedsz befolyást senkinek. Figyelj és tanulj. És ne várd, hogy simogatni fogják a fejed és mindenki lelkendezni fog, hogy „üdvözlünk körünkben”. Mert ilyen nem lesz. Neked kell megtanulni mindent, sokszor a saját károdon. És szelektálj! Mind embert, mind információt. Növessz jó vastag bőrt és tanuld meg megvédeni magad, és kiállni amellett amit gondolsz, de sosem elvakultan.

MÁS…

A „nagyon jó” kiállításokról:

Aki ötnél többször megfordult a ringben az pontosan tudja, hogy milyen a „nagyon jó” kiállítás. Jön egy bíró, aki úgy dobálja a piros (sőt néha a sárga meg a zöld) lapokat, hogy „öröm nézni”. Volt amikor egy komplett champion osztályt vágott ki egy bíró nagyon jóval. Vagy 5-6 Interchampion kutyát úgy penderített ki, mint a huzat. A ring szélén közben egy család piknikelt. Volt kockás pléd, sült csirke, meg minden.  Életük első kiállításán fogalmuk sem volt mit várhatnak, mi fog történni. Kihozták a „családi kedvencet” (aki egyébként egy igen neves tenyészetből származik) és inkább csak eszegettek, szemlélődtek. A „családi kedvenc” kutya aznap az összes jelenlévőt leverte és vitte a fajtagyőztest. Pedig nem kis nevek vonultak föl aznap. De basszus… annyira jó volt nézni az arcukat (mármint a családét), hogy mennyire odavoltak attól, hogy nyert a kutya, hogy milyen szinten tudtak neki örülni. Mert aki régóta és sokat csinálja az már nem így tekint rá. Belefásul az ember. Egy sokat kiállításozó tenyésztőnek az „csak egy cacos cac”, századik vagy ezredik, nekik meg egy valószerűtlennek tűnő álom.  Jó néha ilyet is látni, és jó néha őszintén örülni egy másik ember örömének.

Egyébiránt… amikor az ember úgy áll a ringben, hogy egyedül ő kap valami rossz minősítést, a többi meg jót, az letaglózó tud lenni, de amikor a fent említett szituáció áll elő (amikor 20 kutyából 15 kap nagyon jót), akkor inkább csak nevet az ember. Persze bosszantó, hogy kiadtunk érte egy rakás pénzt meg minden, de közben amikor közösen szívunk egy nagyot, az valahogy mindig összehozza a társaságot. Nekem az ilyen kiállításokról csak olyan emlékeim vannak amikor már fájt az arcom a sok nevetéstől. Főleg amikor valaki lead egy fals infót a kiállítás előtt, mint pl. amikor valaki elterjesztette, hogy az egyik kiállításra jön egy olyan bíró, aki egyszerűen rajong a blue merle színért. Ennek köszönhetően persze aki tudott rögtön nevezett merlével, a bíró bácsi meg úgy vágta ki őket mint a szél. Az első 5 kutya után már nagyon gyanús volt. Hát merle kutya aznap egy alkalommal nyert, amikor csak az az egy kutya állt a ringben. Viszont készült egy állati jó csoportkép rengeteg merle kutyával, és tényleg nagyon jól szórakoztunk. Öröm az ürömben. Ettől függetlenül a kiállítók megjegyzik a „nagyon jó” bírókat, mert azért senki sem akar túl gyakran ilyen drágán szórakozni.

(Ezek alól kivételt képeznek a kiemelt fontosságú kiállítások - Cruft’s, WDS, EDS -, ahol nagyon gyakoriak a „nem kitűnő” címek, viszont a címek értéke is más.)

Jómagam mostanában kimaradtam a kiállításokból Az elmúlt években elég intenzíven toltam, de erre az évre egyrészt el is fáradtam, másrészt elég sok ilyen-olyan gátló tényező adódott. Almot szerettem volna ami sajnos nem jött össze, még klubkiállításra sem tudtam elmenni, pedig ha máshova nem is, oda mindig szoktam. Cserébe viszont rengeteget ülhettem állatorvosnál. Szaporodásbiológiai vizsgálatok, balesetek, fertőzések tettek arról, hogy ne unatkozzak. Amint az egyik kutyát rendbe raktam, már jött is a következő megoldandó feladat. Jó lenne egy eseménytelen fél év végre. De úgy látszik, hogy még javában tart ez a széria, miután tegnap kristályosodott ki a mai program, ami megint állatorvos lesz. Az egyik elöl, sántít, a másik hátul, a harmadik nem termékenyül, a negyedikből tegnap óta csöpög a vizelet. Ezek a problémák persze részben abból is adódnak, hogy öregszenek a kutyáim. Win lassan 10 éves.

MÁS…

Sikertelen fedezések:

Az utóbbi időkben ez sajnos elég nagy problémákat okoz. Winnie engem alaposan elkényeztetett, hiszen nagyjából elég volt ha egy kannal tartósan összenézett és már potyogtak is a babák. Emiatt sokszor hallottam milyen szerencsés vagyok. Mondjuk azt már nem mindenki tudja, hogy hány évembe telt eljutni odáig, hogy legyen egy colliem, hogy eljussak egy kiállításra, hogy nyerjek bármit, vagy hogy megszülessen az első almom. Ebben kb. 15 év munkája volt. Szóval eddig szerencsésen elkerült a „nem sikerült” érzés. Idén viszont borzasztóan vágytam a babákra és amikor nem jött össze, teljesen összetörtem. Ilyenkor az ember meggyászolja a meg nem született kisbabákat, majd összekanalazza magát és igyekszik továbblépni. De itt és most zsinórban annyi volt a sikertelen esemény, - annak ellenére, hogy mennyi orvosi segítséget vettünk igénybe - hogy totál kiakadtam. Csináltunk vagy négy különböző fedezést, és semmi. Minden napra jutott egy „ez sem sikerült”. Az utolsó Ivy volt. Annyira biztos voltam benne, hogy sikerült, fel sem merült, hogy nem. Nála teljesen hagyományos fedeztetést akartam, mindent természetesen, emberi beavatkozás nélkül. Hát nem jött össze. Persze tudom, hogy nincs minden veszve és fogunk még próbálkozni, de ez per pillanat nem boldogít. És erre közben ránehezedik az is, amikor ugyanezt hallom egy barátnőmtől és próbálom támogatni, mert tudom, hogy ő még jobban elkeseredett. Miközben mindannyian tudjuk hogyan lehetne továbblépni ebből a mostani feneketlen helyzetből, azt is pontosan tudjuk, hogy ezt egyikünk sem fogja megtenni. A tenyésztésben már nem használható kutyák eladása, elajándékozása lenne az az opció, ami mindent megoldana. A régi állomány ki, az újak be és mehet minden tovább. Csakhogy ez az opció nem opció, erre egyikünk sem képes. És szerintem soha nem is lesz az.

Szóval egyszerűen összeroskadtam a sok negatívumtól, a tehetetlenségtől, a dühtől. Na és ilyenkor kell egy kis PAUSE. Ezért tartottam pár hét szünetet, hogy összeszedjem magam. A többiek persze rettenetesen sokat segítenek, megértenek, támogatnak, és ötletelünk hogyan tovább. Mi.. így páran.

A Mi:

Mi nem állunk egy nagy tenyésztő égisze alatt sem, nekünk sosem volt senki aki támogat, eligazgat, mi csak egymásra számíthatunk. Amikor elkezdtem ezt az egészet nem így képzeltem. Anno úgy gondoltam, hogy lesz majd egy olyan mentor-szerűségem, egy nagynevű, tapasztalt tenyésztő, akinek a keze alatt majd én megkezdem áldásos tevékenységemet. Utána persze önállósodni terveztem, de az elején jól jön a segítség. Hát ez rohadtul nem így alakult. Azok akik most mellettem állnak, akikkel támogatjuk egymást, nem a régi nagy nevű tenyésztők közül valók, hanem olyanok mint én, az új generáció tagjai, akiket a nagyok teljesen magukra hagytak, mert ők azóta továbbléptek ebből, már máshol tartanak. Valaki már nem is ezt a fajtát tenyészti. Ez egy darabig kissé rosszul érintett, mára viszont örülök, hogy így alakult. Mert így senki sem szólhat bele abba, hogy mit hogyan csinálok, hogyan döntök bizonyos helyzetekben. Amit csinálok az 100%-ban én vagyok. Az én döntésem, az én felelősségem. Merthogy ez a lényeg, a döntés súlya, annak következményei, a totális felelősség. Ha egy másik tenyésztő keze alatt ténykedek, akkor a felelősség bizonyos része ugyan lekerül rólam, viszont a döntések egy része is kikerül a kezemből. Az előbbi jó lehet persze, de nem ér annyit, hogy egyetlen döntést is átengedjek bárki másnak.

Az utóbbi idők nagyjából egyetlen pozitív történése, hogy Winnie megint nagymama lett. Ivy alomtesója Liza is fedeztetve lett és abból hála az égnek született két tündéri kisbaba, el is mentünk őket meglátogatni. Megkönnyebbülésemre Liza pont ugyanolyan mama, mint Winnie volt. Figyelő, óvó, gondoskodó. És meg kellett zabálni, annyira örült nekem. Csak álltam ott és néztem milyen komoly felnőtt lett belőle. Már anyuka. Pedig még nemrég ő is kisbaba volt aki itt szaladgált nálam a kertben, akit én segítettem a világra, akit minden percben aggódva figyeltem. Egészen szentimentális pillanat volt az ő kölykeit a kezemben tartani. Mert ezek azok a percek, amikor azt gondolom: igenis megérte!

Sperma-kalandok Vol. X

Fú, hát érdekes időszakon vagyunk túl megint, sőt igazából egyáltalán nem vagyunk még túl rajta, még befejezetlenül állnak a dolgok, és ezekhez a következő hetekben, hónapokban csapódnak még újak.

Hát ez jó rejtélyes mondat lett J

Igazság szerint Maddoxnak már elég régóta érik egy külföldi fedeztetés, mármint egy teljesen konkrét. A probléma csak az volt, hogy egyszerűen nem akart összejönni. Amikor a szuka tulajdonosa első alkalommal megkeresett, kb. akkor kaptam meg az Egyetemről azt a spermavizsgálati eredményt, miszerint Maddox örökítő anyaga nincs abban az állapotban, hogy nagy biztonsággal fedezhessen. Ezt őszintén el is mondtam, így az a fedezés elúszott. A következő időpont már nem is emlékszem mi miatt hiúsult meg, valami banális dolog volt, de egyszerűen nem tudtuk összehozni. Harmadik alkalommal úgy állapodtunk meg, hogy hűtött spermát fogok neki küldeni, mert a szuka gazdája egészségügyi okok miatt nem utazhatott ennyit. Megmondom őszintén fogalmam sem volt pontosan hogyan zajlik ez az egész, annak ellenére, hogy egyszer írtam cikket a sperma export-importról. Bár ha jól emlékszem ott nem tértünk ki egy csomó olyan részletre, amit most jó lett volna tudni, mivel nem tartozott szorosan a témához. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha megkeresek egy olyan tenyésztőt, aki már csinált ilyet, most is így tettem. (Ezúton is köszönöm az infót!)

Hát nem volt túl egyszerű a dolog. Nem az orvosi, hanem a szállítási része miatt. A spermát ugyanúgy veszik le mint máskor, a kan gazdájának tulajdonképpen nincs is más dolga, mint elvinni a kutyát az anyaglevételre, és ennyi. DE… Első körben kell keresni olyan állatorvost, aki ilyet vállal (anyaglevétel, küldés, beültetés, stb.). Hát ha itthon van 4 vagy 5 akkor sokat mondok. Ebből 3 Budapesten, tehát ha valaki vidéken lakik, akkor szinte tuti el kell látogatni a fővárosba. Külföldön sem hemzsegnek, ami egy nagyobb országnál több száz kilométeres utat jelenthet. (Van egy nemzetközi lista azokról az állatorvosokról, akik foglalkoznak ilyennek - szaporodásbiológia specialisták - ott lehet utánanézni.)

Ezen kívül nem tudják mindenhova kiszállítani 24 órán belül, ami egy plusz rizikófaktor (mivel a túl hosszú út alatt tönkremehet a cucc). Mint a mi esetünkben is most (mondjuk nem egy szomszédos országba kellett vinni). Nem tudták ezt a várost 24 órával vállalni, ráadásul az időjárás is ellenünk dolgozott, mivel ilyen melegben még nagyobb a rizikó.

Szóval a szuka tulajdonosának orvosa kiszámolja, hogy mikor lesz időben a szuka, és a spermának akkora kell kiérnie. Emiatt rögtön két újabb feladat adódik. A kan gazdájának ki kell fizetni a saját orvosának a levételi és a küldési költségeket. Ezt esetünkben a szuka tulajdonosa szó nélkül előre elutalta. Tehát mielőtt még bármi történt volna, elküldtem a pontos adatokat – a beültetést végző külföldi állatorvos neve, címe, elérhetőségei - Szász doktornak (dr. Szász Ferenc - Anirep) aki a műveletet végezte. Ő egyeztetett a futárcéggel, majd elmondta nekem a költségeket, amit én továbbítottam a szuka tulajdonosának, aki banki utalással előre kifizette nekem. Ekkor a szuka még a tüzelése elején tartott. Ezután megkezdődtek a szuka vizsgálatai, hogy a lehető legpontosabban meg tudják mondani mikor lesz időben. Mindezt össze kell egyeztetni azzal, hogy: hétvégén nincs szállítás, és a sperma max. 4 napig használható fel. Ha a szuka pont hétvégén van időben, és a szállítás két napot vesz igénybe, akkor szerdán legkésőbb le kell venni, hogy péntekre megérkezzen és hétvégén be lehessen ültetni. Különben csak hétfőn tudják levenni és szerdára ér oda. Szóval napokig ment a matek, hogy akkor mi legyen, hogy legyen, miközben az idő csak melegedett tovább, mi meg paráztunk, hogy kibírja e a cucc. Ha megbuggyan megszívtuk. Hát nem volt egyszerű de összehoztuk. Legalábbis én elküldtem, hogy ezután mi lesz, fogalmam sincs.

(UI.: a sperma elküldése után kaptam egy csomagszámot és egy un. sperma-riportot, ami igazolja a levételt, a küldést, és annak minden részletét, ezt továbbítottam a szuka tulajdonosa felé.)

Persze, a dolgok gyakran összeérnek és sokszor van, hogy beindul egy tüzelési hullám és sorban tüzelnek be a szukák. Mert közben becsúszott még egy fedezés Maddoxnak, ismét egy újdonság, endoszkópos megtermékenyítés. Meg közben még száz másik állatorvosi dolog, ami miatt az utóbbi időkben megint sokat ültem állatorvosi rendelőkben. Hála az égnek azok szép sorban megoldódtak. De ez az endoszkópos dolog nagyon érdekelt. A kan szerepe megint ugyanaz, leadja az anyagot és kész. Ez esetben ezt rögtön be is ültették a szukának egy endoszkóp és egy katéter segítségével. Ez egy amúgy sem egyszerű művelet, de most még volt pár nehezítő tényező. Maddox koránál fogva már nem tud ilyen rövid időközönként jó minőségű spermát leadni. Ez alkalommal kicsit gyengébb minőséget produkált, bár hála az égnek még így is határon belül volt. Muszáj lenne a kutyának nagyobb mennyiségű tiszta fehérjét (csirkemell, túró) magához vennie, de a sok tüzelő szuka szagától egyszerűen alig lehet bele ételt diktálni, ugyanis nálam is beindult a hormon party. 

A következő nehezítő tényező a szuka méhe volt, amibe borzasztóan nehéz volt beletalálni. Ennek miértjének részleteibe nem mennék bele, mert nem akarok hülyeséget mondani, ennyire nem vágom még ezt a témát. Ha jól emlékszem vagy 2-3 órán át tartott a próbálkozás, kis szünettel persze. De, hogy az a szuka milyen hősiesen viselte, hát le a kalappal. Mondjuk tény és való, hogy a tüzelő szuka szereti ha hátúról macerálják, legyen az egy kan, vagy egy műszalma, vagy bármi. Szász doktor előtt pedig szintén meghajlok, mert látszott, hogy egyszerűen nem hajlandó feladni, mindent megtesz, hogy sikerüljön. Hát nem kis sikítozás volt amikor betalált. A szuka az egész művelet közben teljes súlyával ráfeküdt a gazdájára és a két segítő asszisztensre, de mindenki nagy lelkesedéssel tartotta, bár nem kicsit volt durva fizikai munka. A folyamat tulajdonképpen abból áll, hogy egy mini kamerát vezetnek be a szuka méhszájáig, és egy katéter segítségével közvetlen a méhbe juttatják a spermát. A műveletet közben mindegyikünk egy monitoron nézte. Tudomásunk szerint ez volt az első alkalom, hogy ezt egy collie szukánál csinálták, legalábbis ebben a rendelőben. A végére mindenki totál hulla volt, de sikerült, és csak ez a lényeg. Persze azt, hogy tényleg sikerült -e, még jó soká fogjuk megtudni. Egyébként bazira érdekes volt, még sosem láttam kutya endoszkópozását. Olyan volt, mint egy nyálkás labirintus.

Ja, és még egy újdonság volt. A beültetések után a szukákat általában meg kell emelni úgy, hogy a fenekük magasabban legyen mint a fejük, hogy a gravitáció dolgozhasson, és a sperma jusson szépen befelé, a visszafolyás pedig minimális legyen. Ezt általában úgy oldjuk meg, hogy a gazda leül, ülébe veszi a szuka hátsó felét és tartja vagy 20-30 percig. Ez esetben viszont rendelkezésre állt egy dönthető asztal, ami megkönnyíti a dolgot. Éljen a dönthető asztal! :-)

Szóval rövid időn belül elég sok tapasztalattal lettünk gazdagabban, és az események csak folynak tovább…

Az endoszkóp bevezetése...

...katéter bevezetése...

Megkönnyebbülés... és sikeres spermabejuttatás..

A második adag befecskendezése már totál lelazulva :-D 

Hadd szóljon! honlap-werk

Heti honlap-készítős kutakodásom során megint rengeteg érdekes dolgot találtam. Miközben régi törzskönyveket, képeket tanulmányoztam, olyan szemszögből is elkezdtem vizsgálni őket, ami eddig eszembe se jutott, bár fogalmam sincs miért. Miközben annyira evidens. Mint például az, hogy a kutyatenyészést a történelem mennyire erősen befolyásolta, illetve befolyásolja a mai napig. Az a fajta tenyésztés amiről ma beszélünk a modern kor találmánya. Persze kutyákat korábban is tenyésztettek, de az első mindig a funkció volt, a kutya használhatósága, nem pedig a küllem. A küllem igazából az 1800-as évek második felére vált fontossá. 1859. Ekkor tartották meg az első kutyakiállítást Angliában. Nagyjából ekkora tehető a modern fajták kialakulása, többek közt a collie létrejötte is. Persze tenyésztettek ezerrel már az ókori birodalmakban is (és a collie sem hipp-hopp ott termett a viktoriánus korban), de ott az volt a lényeg, hogy a kutya segítse a vadászatot az egyiptomi sivatagokban, vagy, hogy vérengző fenevadként vesse rá magát a gladiátorokra az arénában, fogjon patkányt, tereljen, őrizzen, vagy bármi más. Az viszont, hogy a kutya csak álljon, vagy ritmikusan mozogjon és szép legyen, a modern kori felsőbb osztályok sportja lett (sok ezer vagy tízezer éves viszonylatban, az elmúlt kb. 150 évet mondhatjuk modernnek).

A kutyatenyésztés túlélt sok viharos időszakot, de ami majdnem végleg megsemmisített mindent az a II. Világháború volt. Nemrég az Indexen olvastam egy cikket arról, hogy az angol kormányzat a ’30-as években hirdetésben kérte a tenyésztőket, tulajdonosokat arra, hogy altattassák el a kutyáikat, mert háború kitörése esetén élelemhiány lesz, és nem lesz a kutyáknak mit enni. Tömegesen, ezrével altatták el a kutyákat. Később a maradék állománnyal bombázások, katonák, vagy - sok országban - éhező civilek végeztek. Azt hiszem, hogy a II. Világháborút nem lehet olyan aspektusból vizsgálni, hogy annak ne valami borzalom legyen a vége. A blue merle collie állomány akkor majdnem teljesen megsemmisült. Hogy pár kutya mégis túlélte, az olyan tenyésztőknek volt köszönhető, akik még idejében észlelték a veszélyt, és kutyáikat az USA-ba és Kanadába mentették (pl. Beulah kennel). A háború után a visszakerült kutyáikkal és azok leszármazottaival folytatták a tenyésztést. 

Mindezek tanulmányozása közben rengeteg fotót néztem át, és egészen szentimentális nosztalgia fogott el amikor a ’10-es, ’20-as évek tenyészeteinek képeit nézegettem. Miközben valami hihetetlen mély tisztelet ébredt bennem a régi kutyák és tenyésztőik iránt. Micsoda gyönyörű kutyák voltak ezek. És értem én persze, hogy egy fajtának változnia, modernizálódnia kell, mégsem értem, hogy miért büntetjük ma, ha egy kutyában a régmúlt nemzedékek tulajdonságai fedezhetők fel? Miért van az, hogy a régi nagy nevek ma valószínűleg repülnének egy „jó”-val vagy „nagyon jó”- val? Sosem szerettem volna vitába szállni azzal, hogy kinek mi a típusa, vagy ki melyiket tenyéssze, de alapvetően meg kéne becsülnünk azokat a kutyákat, akik egy korszak szellemiségét, tendenciáját hordozzák. És mindegyiknek helye kell, hogy legyen ebben a mostani világban. Mert bármelyik képre pillantva úgy gondolom, hogy ez a legszebb fajta a világon. A ’30-as években is az volt, és most is az. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. Amikor egy régi kutya, régi tenyészet képeit nézem folyton arra gondolok, hogy bárcsak egy percre ott lehetnék, hogy lássam őket élőben, hogy megérinthessem őket egy pillanatra. És az ha egy darabka belőlük itt lehet velem, hihetetlen érzés.

forrás: roughcolliecanarias.net

Persze a régiek közül is megvannak az abszolút kedvenceim. Főleg azok akikben megvolt az az arisztokratikus elegancia, amitől a collie olyan különleges. Szedegettem össze a képeket róluk, alaposan átnéztem a törzskönyvüket, meg persze a leszármazottaikat. Majd első körben sok generációra visszamenőleg átnéztem Maddox törzskönyvét is. Ugyan néztem már vissza mindegyik kutyámét, de elsősorban azért, hogy megnézzem vajon tényleg minden mai collie Old Cockie-ra vezethető –e vissza. Maddox törzskönyvében viszont anno csak pár generációra mentem vissza, s miután ott csak és kizárólag francia kutyák voltak, azt sem tudtam, hogy Maddox eredetileg milyen angol vonalakból származik. Hát jó sokat lapoztam vissza mire találtam egy angol kutyát, és még vagy ötöt mire az egész törzskönyv teljesen „kiangolosodott”. És akkor jöttek a meglepik. Azok a régi kutyák akiket kigyűjtöttem magamnak, mint kedvencek, szinte kivétel nélkül megtalálhatók a törzskönyvében. Miközben rájöttem, hogy talán a fanatizmus határán állok akkor, mikor majdnem elsírom magam azon, hogy Maddox (s mint kiderült Flesh is) egyenes ági leszármazottja Witchcraft of Rokeby-nek. De édes Istenem az a szuka… hát abba szerelmes vagyok amióta megláttam.

Witchcraft of Rokeby

tricolor szuka

szül: 1963

forrás: collie-online.com

 Be kell vallanom, hogy a collie történelmet ilyen alaposan még sosem tanulmányoztam át. Old Cockie-val kezdődött persze, ezt tudom/tudtam, de ha valaki azt kérte volna, hogy nevezzek meg néhány híres kennelt vagy kutyát a ’10-es, ’20-as vagy ’30-as évekből, hát bajban lettem volna. A ’80-as, ’90-es évektől már abszolút vágom a dolgot, még tudnék pár nevet mondani a ’70-es évekből is, de a korábbi évtizedek merő homályba vesztek. Egy-két olyan kenneltől eltekintve persze, mint a Pelido vagy a Ladypark. Most viszont nagyon alaposan végignéztem a kezdeteket, külön a merle szín történetét, meg mindent.

És most végre jól szemügyre vettem az ősöket, miután ezerszer hallottam a „bezzeg a régi colliek” kezdetű mondatot. Igazából most sem értem, ahogy akkor sem.  Ez a mondat legtöbbször a mérettel és a testfelépítéssel kapcsolatban hangzik el. Végignéztem a régi standareket is, egészen a kezdetektől. A collie standard mérete egyáltalán nem változott. A régi (pl. 1881-es) leírásokban is hajszálra ugyanaz a méret szerepelt, mint most. Akkor vajon miért van, hogy a mindig olyan nagy nosztalgiával emlékszünk a régi „nagy” kutyákra? Talán azért, mert bár a standard méret régen is ugyanekkora volt, sokkal több lehetett a méreten felüli vagy a felső határon mozgó collie. Ma meg inkább az ellenkezője jellemző. Azt is megnéztem, hogy az amerikai kutyák valóban nagyobbak –e. Hát igen. Európai: szuka 51 – 56 cm / kan 56 – 61 cm. Amerikai: szuka 56 – 61 cm / kan 61 – 66 cm. Szóval az európai kutyák ideális mérete valójában változatlan az első standard kiadása óta. A másik ugye a testfelépítés amit sokszor emlegetnek, hogy bezzeg a régi kutyák.. ó hát azoknak olyan felépítésük volt, hogy csak na, nem úgy mint a mostaniaknak. Jelentem – kb. 1000 fotó átnézése után – hogy nem. Semmivel sem voltak jobban vagy rosszabbak, egyszerűen csak mások. Ha egy hiba eltűntetésére nagyon törekednek a tenyésztők, az csak megalkuvással kivitelezhető. Akkor be kell nyelni helyette egy másik hibát, ami esetleg kevésbé zavar. És akkor néhány évente egyszer megjelenik valahol a szinte tökéletes kutya, akibe igazából senki nem tud belekötni, aki mindenkinek tényleg tetszik, aki mindenkinek típusa.

Az viszont határozottan nem igaz, hogy a collie az elmúlt évtizedekben teljes mértékben  „elromlott” volna. Valójában a régi és új kutyák összehasonlítását nagyon megnehezíti a szőrzet mennyiségének változása. Nagyon nehéz fotó alapján megállapítani pl. a stop mértékét, mert lehet virtuális stop a kutyán, ami tulajdonképpen nem stop csak bazi vastag szőr. Ahogy a csontok vastagságánál is. Találkoztam már olyan collieval akinek elképesztően vastag csontja volt, legalábbis első ránézésre, majd amikor a gazdája lenyomta a szőrt, akkor látszott a csont igazi vastagsága, ami egy teljesen átlagos collie csontozat volt. És megmondom őszintén, hogy rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon mikor lett az elvárás egy collie-tól, hogy olyan vastag csontja legyen mint egy aussie-nak? Mindezek okán én kifejezetten pártolom a vedlett kutyák kiállítását, mert akkor látni igazán, hogy mi van a szőr alatt.

Az elmúlt napokban nagyon de nagyon átértékeltem a dolgokat, és azon gondolkoztam, hogyha elölről kezdhetném, vajon másképp csinálnám –e. És tulajdonképpen nem. Amire én most a legjobban vágynék, az egy szelet a múltból. Egy kis collie-klasszicizmus, valami antik báj, finomság. Mindezt angolosan körítve. Ez pedig most adott…

Werk és babák

 Werk:

Pár héttel ezelőtt súlyos munkának álltam neki.

Egy weboldalon dolgozom, aminek a collie a témája. Az oldal létrejöttét az indukálta, hogy bizonyos fórumokon újra meg újra szembejönnek ugyanazok a kérdések, és már többször felvetődött, hogy kéne egy oldal ami mindezeket megmagyarázza, összefoglalja. Weboldalt készíteni szeretek, a colliekat meg imádom, így teljes elánnal vetettem magam bele az anyaggyűjtésbe. Hát először is; sokkal nagyobb munka mint gondoltam, pedig elég egyszerű oldal. Ami persze nem probléma, mert szívesen foglalkozom vele, egyszerűen csak tovább tart mint gondoltam.

Bizonyos kérdések megválaszolása kifejezetten nagy falatnak bizonyult. Mint például összeszedni a colliek típusait. Nem olyan egyszerű mint gondolnánk. Rengeteg anyagot néztem át, rengeteget egyeztettem, hogy a lehető legpontosabb, ugyanakkor bárki számára érthető magyarázatok szülessenek. A nagy kutakodásban számtalan érdekes dologra bukkantam, magam is rengeteget tanulok ebből az egészből folyamatosan. Néha elképesztő dolgokat találok. Láttam olyan amerikai kennelt, ahol első körben értelmezni se tudtam a „kontakt” menüpontot, nem értettem, hogy akkor most itt ki is a tenyésztő. Majd kiderült, hogy egy komplett vallási közösség tenyészti a kutyákat. A közösség tagjai elképesztően profik japán ragasztószalagos fülkötésben, vállalnak is ilyet megrendelésre, ha valaki nem tudja maga megcsinálni. 5 dolcsi az ára. Hát lehidaltam. Máskor csak egész apró dolgok azok, amik váratlanul érnek, mint pl. az, hogy amerikai kutyáról jó profilképet egyszerűen nem lehet találni. Ők nem (vagy csak elvétve) fotózzák külön a kutya fejét, egy testkép és kifújt.

Kicsit azt érzem, hogy a kutakodással kinyílt előttem egy addig alig ismert világ. Minden téren folyamatosan bukkannak elő az érdekesebbnél érdekesebb infók. Amikor szedtem össze a képeket a régi kutyákról, volt olyan akibe annyira beleszerettem, hogy el is elkezdtem kutakodni, hogy van e még élő leszármazottja. Hátha… Arra nem is számítottam, hogy egyikük itt él velem. Nagyon részletekbe még nem akarok menni ezekkel kapcsolatban, de szerintem igazán izgalmas oldal lesz azoknak is aki csak ismerkednek a fajtával, és azoknak is akik már régóta tartják, esetleg tenyésztik. Hiszen ez egy kimeríthetetlen téma.   

Babák:

Április utolsó napján megszülettek Maddox és Dina babái. Heten vannak, egy kislány és hat kisfiú. Nagyon rosszul érintett az első napokat átlengő csalódottság, hogy csak egy kislány született. Persze kicsit én is csalódott voltam az első percekben, de a fenébe is, 7 egészséges baba született, nem lehetek telhetetlen. annyi sikertelen fedezés után ennyi baba igazi csoda. És ekkor gondolkodtam el nagyon ezen a tri kan kérdésen. Hogy miért félünk attól ha sok tri kan születik, miközben a tricolor kutyák alapvetően meghatározók a tenyésztésben, hiszen a tricolor a jolly joker, bármilyen színre tehető, és egy esetlegesen jó szűrési eredményekkel rendelkező trikolor kan igazi kincs. Egy impozáns trikolor kan pedig elképesztően szép tud lenni. Ennek kapcsán eszembe jutott egy beszélgetés amit nemrég olvastam. Az eszmecserét egy fotó indította el. Egy kutya tulajdonosa tette fel a Facebook-ra a képet egy kiállításról, amin a kutyája éppen osztályt nyert. A képen az első három helyezett volt látható. Meg is sajnáltam kicsit az illetőt, mert ahány hozzászólás érkezett a képre, mind azt tudakolta, hogy ki a második helyezett kutya, mert valami elképesztő színe van. Olyan gyönyörű sötét dark sable volt, amilyet manapság csak elvétve látni. Miközben emlékeim szerint 20-25 évvel ezelőtt nem volt ritkaság az ilyen színű kutya. Hova lettek a dark kutyák? A csevej ezt követően arról szólt, hogy azért van eltűnőben az ilyen erős dark szín, mert nem tesznek a sable kutyákra elég tricolort. Ha a sable vonal folyamatosan tricolorral van keverve, az fogja kiadni pár generáció alatt ezt a sötét színt. Hát nehogy kísértésbe essek és a végén még legyen egy sable kutyám. Ezt a dolgot nagyon támogatnám, mert valóban, a dark sable kiveszőben van, miközben igazán különleges, gyönyörű szín.

Summázva: a trikolor kutyák nagyon kellenek!

Visszatérve… A babaképeket vizslatva valamelyik nap állatira elkapott a vágy, hogy látnom kell Maddox és Dina kisbabáit. Nagyon de nagyon kíváncsi voltam rájuk. Így hétfőn sort kerítettünk az első kisbabakutya-vizitre. Bár még csak 5 hetesek, muszáj volt látnom őket. Hát íme a kis brigád, a Rineweld R-2 alom J

UI: Bár én nem szoktam ünnepelni a kutyáim születésnapját, sőt kövezzenek meg de gyakran el is felejtem, hogy szülinapjuk van, ám most kivételt tettem és tegnap felköszöntöttem a 9. életévét betöltött Winnie nagymamakutyám. Azt kapta amit a legjobban szeret, valódi gourmet vacsorát. Így… Isten éltessen drága kis Vicuskám még nagyon sokáig jókedvben, bőségben! 

Leszármazottak

Ma volt egy nagyon érdekes beszélgetésem az egyik tőlem származó kutya gazdájával. Oli tulajdonosa azért hívott fel, mert nem tudta mire vélni kutyája viselkedését pár dologgal kapcsolatban. Oli igazán szerető családias környezetben nevelkedett. Alex-szel, egy másik collie-val osztja meg otthonát. Oli kedves, játékos, szófogadó, ugyanakkor igen határozott kutya, aki gyilkos szenvedéllyel ritkítja a helyi madárállományt. A gazdi nem kezdő kutyatartó, de eddig ilyennel még nem találkozott... 

Oliver (tri) és Alex (gold)

Oli egyébként Flesh és Winnie kölyke, így mindkét szülőt habitusát, szokásait betéve ismerem.  Egy korábbi bejegyzésben említettem már, hogy Win beceneve Fácános Winnie (vagy Fácános Vicuska)…. nem véletlenül. Win iszonyatosan nagy vadász. Fogott már patkányt, vakondot, de az igazi nagy kedvenc, a madár. Többször találtam már véres foltokat a kertben, körülötte pár tollal. Fácántoll a lépcsőn, gerletoll a bokrok alatt, tudom Win merre járt. Ami totál tabu az a nyuszi. A nyuszikat sosem bántaná, bújtatja, melengeti ha talál egyet, ami nem is olyan kevésszer esett meg, tekintve, hogy majd 8 évig egy nyúltenyésztő mellett laktam. A nyulak időnként átjöttek, de soha egyik kutya sem bántotta őket. Pedig Flesh is nagy vadász, ő is gond nélkül ellátja magát ha kell.

Egyébként mindkét tricolorom olyan zabagép, hogy elképesztő. Volt, hogy Flesh elé tettem a kaját, majd eszembe jutott, hogy nem raktam rá a halolajat. Mire megfordultam, hogy korrigáljak, a kaja már eltűnt. Olyan mintha egybe fölszippantaná az egészet. Amikor egyszer 2 hétre valakire rábíztam a kutyát, az illető mondta, hogy első nap azt hitte éheztetem (bár a kondíciója nem erre engedett következtetni), mert olyan hévvel evett, hogy majd megfulladt. Azután rájött, hogy a kutya egyszerűen így eszik. Olyan szinten ugrik mindenre ami ehető (vagy vélhetően ehető), hogy kiskorában cal-d-phos tablettával is lehetett figyeltetni, mert még arra is állt mint a cövek, majd cuppogva betolta mintha steaket enne. Mindegy mi az, csak had’ egye meg. Win ugyanez. Így nem csoda, hogy a kettejüktől származó alom kiskutyáinak minden gazdija többször is felhívott amiatt, hogy eszméletlen falánk a kutya, és mondjam meg hogy pontosan mennyit kell neki enni adni, mert folyamatosan kajálna. Azért meg kell nekik húzni egy határt persze.

Ezek nagyon elgondolkodtattak... hogy végül is mik azok a dolgok amik öröklődhetnek. Sokat beszélgetünk a kutyák különböző adottságainak örökléséről, de a viselkedés öröklődéséről jóval kevesebbet. Mit hozhat egy kutya a szülőtől? Mik azok a tanult vagy öröklött viselkedési elemek amik beépülhetnek egy vonalba, és megjelenhetnek akár több generációval később is? És, hogy még visszább vigyük a családfát… mit hordoz a kutya örökségül a farkastól? Asszem egy NatGeo egyik cikkben olvastam arról, hogy a kutya és a farkas DNS-e között mindössze 0,1% különbség van. A farkas pedig egy ragadozó állat, így időről-időre a kutyából is kitörhetnek az ösztönök. Nagy fejtegetésekbe nem szeretnék bocsátkozni ezzel kapcsolatban, mert annyira azért nem vagyok otthon a témában, de annyi bizonyos, hogy a farkasok viselkedése, társas interakciója sokszor adhat hasznos támpontot a kutya, mint faj megértéséhez. Ezért is szoktam évi többszöri sétát tenni a veresi medveotthonba, hogy őket megfigyeljem.

A lényeg, hogy elkezdtem filózni a viselkedés öröklésén. Pl.

Win első almából született egy tri szuka, Lara, aki Szerbiában él. Lara gazdája egyik nap csodálkozva vette észre, hogy a kapu nyitva, a kutyái mind kint az utcán. Ezután sokkal nagyobb gonddal ellenőrizte a zárakat, de másnap megint ugyanez történt. Hogy fényt derítsen a rejtélyre, lesben állt egy kamerával, és felvette ahogy Lara néhány percnyi akkurátus mancsmunkával rutinosan kinyitja a kertkaput. Engem  ez a viselkedés csöppet sem lepett meg, mivel számtalanszor láttam ahogy Winnie ajtókat, kapukat nyit ki játszi könnyedséggel. Ha valami nincsen jó alaposan kulcsra zárva, Winnie kinyitja. Nem okoz neki gondot. Ahogy a lányának, Larának sem...

 Lara akcióban

Bár colliet 1991 óta tartok, eddig még sosem tapasztaltam, hogy farkasként hallatnák a hangjukat. A farkasüvöltés elég jellemző azoknál a kutyáknál akik küllemükben is nagyon hasonlítanak a farkashoz (pl. husky), de collie-nál még nem találkoztam vele. Egészen Maddox érkezéséig. Rendesen a hideg rázott amikor először hallottam. Mára már Flesh is átvette tőle, bár ő inkább csak egyfajta kísérőszólamként vonyít bele Maddox áriájába. Szerintem ezt is említettem már, de ha egy tüzelő szuka van nálam, esténként úgy érzem magam mintha a Yellowstone-ban sátraznék. Maddox egyik fia, Tobi Lengyelországban él. A jól látható külső hasonlóságok mellett Tobi mást is örökölt az apjától. Az egy dolog, hogy - apjához hasonlóan - be nem áll a szája, mondja a magáét folyamatosan, de pont ugyanúgy vonyít, mint az apja. Még a hangszínük is teljesen megegyezik.

Tobi és Maddox

Tobi farkasordít...

Tobi beszél

forrás: http://merlecollie.blogspot.hu/

Maddox folyamatos karattyolása egyébként úgy látom, erősen megjelenik a kölykeinél is. A collie szokott dumálni, ezt mindenki tudja aki tartja őket. Hangot adnak a lefekvéshez, szinte minden meghatározóbb pillanathoz a napi cselekedeteikben, de olyannal mint Maddox még nem találkoztam, aki ezt megállás nélkül teszi. Mindenről van mondanivalója, tök mindegy hol van. Volt, hogy kiállításon a ringen kívülről is hallottam, hogy végig szövegel. Pedig vagy 100 km/órás szél volt, amiben a saját hangomat is alig hallottam. Nemrég egy másik kiállításon hallottam ugyanezt a hangot, ami csak azért érdekes, mert Maddox ott sem volt. Ott volt viszont Maddox másik fia Amor, aki ugyancsak szószátyár. A bírálatok alatt kb. 15 percig volt a kezemben, de az idő alatt be nem állt a szája. Szintén pontosan ugyanolyan hangon beszélt, mint az apja. 

Hát ezért izgalmas dolog a kutyázás. Mindig van mit tanulni, tanulmányozni, mindig van felfedezetlen terület. 

Ma ezeken elmélkedek én...

Spermavizsgált Volume 4.

Egyszerűen annyira remeg a kezem, hogy alig bírok írni, de ezt muszáj most és azonnal....

Szóval Maddox-szal spermavizsgálaton voltunk ugye február 23-án. A vizsgálati eredményt több szakaszban kaptuk meg. Első az azonnali eredmény amit az orvos a mikroszkóp alatt lát, a második a morfológiai (kb. 2 nap), a harmadik pedig a mikrobiológia (kb. 1 hét). Bár a morfológiai eredmény nem lett tökéletes, a korábbi vizsgálathoz képes erősen javuló tendenciát mutatott.  A doktornővel telefonon is beszéltem vagy fél órát az eredmények kézhezvétele után, és ő is megerősítette azt az elgondolásomat, hogy most már érdemes vele próbálkozni. 

Az első próba nem is váratott magára sokáig. Már a spermavizsgálat előtt bejelentkeztek hozzá, de az eredményéig nem tudtuk mi legyen. Végül úgy döntöttünk mi, - így többen érintettek ebben az ügyben - hogy megpróbáljuk lesz ami lesz. Valójában ez az alom nagyjából azóta tervben volt, mióta a szuka megszületett. Figyeltem is ahogy cseperedik napról-napra. Szép, erős, nagy méretű, jó karakterű fiatal hölgy lett belőle.

Február 25-én megérkezett hozzánk a kislány, Dina, és itt töltött nálunk 3 napot (február 25-26-27-én). Dina érkezése már elő volt készítve, Eszterrel vártuk. Mivel Maddox mellső lába a szalagsérülés miatt nem terhelhető, csak a mesterséges megtermékenyítés jöhetett szóba. A részletekbe most nagyon nem mennék bele, a lényeg, hogy a fedezést progeszteron szint mérés nem előzte meg, így csak reménykedni tudtunk, hogy valóban időben van, a mesterségest pedig házi körülmények között csináltuk meg. Szóval Dina megérkezett, én pedig előkészítettem Maddox-ot. Hogy a spermalevétel minél gördülékenyebb legyen, Maddox csak úgy találkozhatott Dinával, hogy rajta volt a póráz. Csak kicsi odaszaglást engedtem neki, majd finoman elhúztam, ezt ismételtük 3-5 percig. A lényeg, hogy nagyon akarjon próbálkozni. Ez bejött. Mire ráengedtük Dinára, már totál kész volt, szinte azonnal leadta a spermát. 3 ml-t kb. A friss sperma 2 percen belül beültetésre is került. A műveletet Eszter barátnőm végezte (nagyon-nagyon köszönöm Eszter!!!!). A beültetésnél a szuka farát meg kell emelni, hogy a gravitáció végezze a dolgát (a fara legyen ölben, a mellső lábak a földön). Dina a következő fél órát ugyanebben a pózban töltötte, és utána is fekve pihent még pár órát bent a szobában. Merthogy az egész a nappaliban zajlott. Nem mertük kint csinálni, egyrészt, hogy a többi kutya ne zavarjon bele, másrészt nehogy  a sperma hősokkot kapjon a februári hidegben. Dina csak este mehetett ki, Maddox addig bent pihent. Dina Ivyval volt együtt és olyan szexparty-t nyomtak a kertben, hogy sírtam a nevetéstől. Ivy megmászta Dinát mint egy rendes kan, ráfogott alaposan, Dina meg frankón hagyta magát. Ez vagy 2 órát ment, utána együtt aludtak el. Dina egyébként jól láthatóan nagyon felajzott állapotban volt, Flesh is fejhangon visított tőle, amikor a kerítéshez dörgölte magát. A kanok este alig akartak enni, olyan erős izgalmi állapotban voltak mindketten. Éjszaka pedig Maddox farkasként vonyította a holdat. A nem evés, az izgatottság, és a farkasordítás egyértelmű jele annak, hogy időben lévő szuka van a területükön.
Másnap és harmadnap ugyanez a volt menet. Eszter jött, Maddox felajzva, sperma levéve, sperma berakva, Dina megemelve, Dina pihentetve, Dina megetetve, Dina megszexelve Ivy által. A harmadik nap, 2-3 órával a beültetés után már összeengedtem Maddoxot és Dinát, mivel addigra már mindenen túl voltunk amin kellett, és akkor jöhetett a szórakozás nekik. Bár Maddox le nem szállt róla, mindenhova követte, az látszott, hogy a beteg lába akadályozza kicsit, nem igazán tud ráfogni, de nem is erőltette. 

A napok ezután ólomlábon teltek, a várakozás felőrölte az idegeinket totál, de Dinát a gazdái nem akarták korán ultrahangoztatni, nehogy túl korán örüljünk, majd az egész alom felszívódik, ahogy erre már volt precedens. Dina ma pontosan 5 hete érkezett hozzánk. A tulajdonosa ma hívott az ultrahang eredménye miatt. És azt mondta üres... majd azt, hogy április elseje van, és én tréfa áldozata lettem. A víz levert, még a kiskanál is kiesett a kezemből. Úgyhogy ezért még számolunk Kriszta! :-D Annyi sikertelen alom, és annyi rossz hír után, most kicsit pityeregve tudathatom; hogy az ultrahang szerint Dina egyik méhszarvában 5 kisbabát számoltak meg, a másikat már meg sem számolták, mivel a vemhesség bizonyos. Eszter hallod!!! Sikerült!!! Dina babákat vár Maddox-tól! Istenem el sem hiszem, olyan boldog vagyok! És bár én sosem tudom mit kell nézni az ultrahang képeken, mert csak fekete és fehér pacákat látok, de azért: 

Dina és Maddox babái május elején érkeznek.

folyt. köv...

Tavaszi ez + az

A tavasz eljövetelét nem is jelezhetné más jobban, mint az idei első kullancs amit Flesh-ből szedtem ki. Rühellem őket, meg undorodom is tőlük rettenetesen. Bár amióta kutyázgatok már megtanultam leküzdeni az undort és simán kikapom. Utána meg legyilkolom a klotyóba. Kuli-szedés közben mindig eszembe jut amikor egyszer megkérdeztem egy állatorvost, hogy most akkor merre kell kicsavarni a kullancsot; az óra járásával azonos, vagy ellentétes irányba? Mire totál értetlenkedő arckifejezéssel azt mondta: „Tök mindegy, nincsen benne menet.” Szóval azóta csak kiszedem és kész. Egyébként nagyon régen találtam utoljára kulit bármelyik kutyában. Talán 2-3 éve. Akkor is döglöttet. Elvittem vele a kutyát a dokihoz, mert a kuli olyan fura bőrszínű volt (így még undorítóbb), mire mondta, hogy kinyírta a spot on és halott a kis vérszívó azért olyan fura a színe. A mostani is ugyanilyen volt. Ez már jó pár napja történt, és a kutya egyelőre semmilyen tünetet nem mutat, így remélem megússza. Azért folyamatosan figyelem. Vettem nekik új Bravecto-t, meg be is csöpögtettem őket Advantix-szel. Általában ezt a kettőt szoktam használni. A spot on-t néha cserélgetem, mert állítólag egyazon fajta spot on tartós használata egy idő után csökkent védettséget nyújt. Pedig nekem az Advantix jött be a legjobban, meg persze a Bravecto. Volt olyan spot on amitől olyan égett szaga volt a kutyáknak, hogy rendesen rosszul voltam tőle. Vagy két órát filóztam rajta, hogy vajon minek lehet ilyen odakozmált szaga mire rájöttem, hogy a kutyák bűzlenek. A legtöbb ilyen cuccal egyébként az a bajom, hogy a merle szőrt elszínezi. Erre akkor jöttem rá, amikor Sophiet első alkalommal csöpögtettem be. Kiállítás előtt megfürdettem a kutyát, majd becsöpögtettem, mert tudtam, hogy olyan helyre megyünk ami elég kullancsos. Reggelre csodaszép barackszínben pompázott a háta ott ahol becseppentettem. Hát nincs is jobb annál, mint a jól elszíneződött hátszőr egy klubkiállítás reggelén. Az ilyen szőrelszínezős dolgokat egyébként mindig nagyobb kiállításokra időzítem. Hm… mert hát miért ne lehetne jó töményen rátenni a színkiemelő sampont a kutya fehér gallérjára (budapesti CACIB előtt), attól biztos sokkal szebb lesz meg még fehérebb. Kiderült, hogy azért, mert attól konkrétan citromsárga lesz. A következmény: én gazdagabb lettem egy tanulsággal, Ivy meg egy hétig rohangált naposcsibeként. Visszatérve… a lényeg, hogy a merléknek csak oda csöppentek spot on-t ahol fekete folt van. A kullancsok ellen egyébként szerintem már minden létező dolgot végigpróbáltam, nekem ezek váltak be a legjobban. Sokáig keringtek olyan információk, hogy bizonyos spot on-ok nem adhatók MDR1 -/--os kutyáknak, mert ivermectin származékot tartalmaznak, ami ugye rájuk nézve veszélyes lehet. De ezek a készítmények olyan minimális mennyiségbe tartalmaznak ivermectin származékot, hogy nem okozhatnak gondot. 1000 állatorvost megkérdeztem, mindenféle tájékoztatót elolvastam, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy nem indukál tüneteket egyik ilyen spot on se. Féreghajtóból is Milbemaxot használok, abban is van némi ivermectin származék, és azzal sincs gond, pedig van 3 -/-  -os kutyám és évek óta kapják. Na de ennyit az élősködőkről.

Dasha itt töltött nálam egy hetet, egyfajta csapatépítőként. Amikor mentünk érte, vittem magammal Ivy-t aminek Dasha állatira örült. Nem is gondoltam volna, hogy emlékszik rá. Azután ott volt még Dior, aki ugye Dasha lakótársa (Ivy féltestvére), és Drake baba is bemutatkozott a kis csapatnak. Dasha ittléte alatt egyébként két dologra jöttem rá. Egyrészt, hogy én is totál lelazulok, majd elalszok a kutyameditációs zenére, másrészt, hogy mennyire látszik a kutyák között a különbség gyerekkel való szocializáció szempontjából. A séták során Dasha úgy állta a gyerekek dögönyözését, hogy öröm volt nézni, látszott, hogy hozzá van szokva. Ivy viszont kissé kimért a gyerekekkel első blikkre. Ha közelítenek felé, finoman elhúzódik, majd miután rájön, hogy a kis kezükkel milyen finoman tudják simizni, akkor már pakolja magát. De neki kell az az 1-2 perc oldódni. Dashának nem.

Drake tündérbaba és Dasha játszanak

Dasha...

Ivy-ról is szerettünk volna lőni pár normális képet mielőtt a maradék szőrét is levedli, de ő inkább úgy döntött, hogy aznap csak futkorászik, vagy függőlegesen ugrál. 

A beceneve kiskora óta: A NYŰL:-D

Dasha, Ivy, a kis és a nagy focilabda

Dior

Apropó Dasha… A minap ismét bepróbáltuk egy kiállításon. Jó korán odavittük, volt ideje akklimatizálódni bőven, ott a helyszínen is gyakoroltunk vele, és úgy nézett ki működik a rengeteg belé fektetett energia. Legalábbis addig úgy tűnt, amíg be nem ment a ringbe bírálatra. Egyszerűen semmi mást nem láttam rajta, minthogy ki akar menni a ringből, és esze ágában nincs semmi olyat megcsinálni, amit kéne. Még a mozgás ok, futott rendesen, de állni nem volt hajlandó. „Csak el innen ebből az egészből” - ez az egy gondolat látszódott rajta. Ilyenkor pedig felmerül a kérdés, hogyha a kutya zsigerből ennyire utálja ezt az egészet, akkor meddig érdemes erőltetni. Az az igazság, hogy találkoztam jó pár olyan kutyával az elmúlt években, aki jól láthatóan rühellte ezt az egész kiállításos macerát, meg olyannal is aki imádta mindenestül és nem győzte feszíteni magát a ringben, meg persze olyannal is aki feladatszerűen – esetenként tökéletesen – végrehajtotta amit kellett, de olyan halálosan nem élvezte. Akármennyire fáj is ezt kimondanom, eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy ez csak kis mértékben változtatható állapot. El tudom képzelni, hogy rengeteg munkával bizonyos esetekben persze javulhat a dolog, de vajon mekkora változás érhető el, és főleg... érdemes e erőltetni? Winnie – mint már ezt többször is említettem – szintén nagyon utálta. Még a fürdés ok, az utazással sincs gond, meg ácsorog is ha kell, de az, hogy ő pár gramm jutifaliért kiköpje a tüdejét a ringben, na azt már nem. Pedig még a ringbe-menetel előtti gyakorlásnál is tök szépen csinált mindent, de élesben egyszerűen nem volt hajlandó dinamikusan mozogni, inkább csak cammogászott. (Ilyen szó szerintem nincs, de én megalkottam Win kedvéért :-) Miközben az arcán olyan kifejezés volt, hogy egyértelműen látszott a kutya bárhol szívesebben lenne mint itt és halálosan unja az egészet. Minden porcikájával tüntetett a kiállítás ellen. Winnie bírálati lapjaiból tudom, hogy hány szinonima van arra, hogy: végtelenül unott. A listavezető az ’enervált’ volt. Dashával a közös pontjuk egyértelműen az, hogy úgy húznak kifelé a kiállítási területről, mint akit kergetnek. Ez így senkinek se jó. Se a kutyának se nekünk, ezért úgy döntöttünk, hogy maximum két esélyt még kap, de ha akkor sem hajlandó teljesíteni, és ennyire tiltakozik, akkor jó darabig biztos nem lesz kiállítva. Azután majd meglátjuk. Igazság szerint a szívem megszakad érte, de egyszerűen nem lehet ráerőszakolni a dolgot ha ő ennyire nem akarja. Ez sajnos nem feltétlen előrelátható, amikor az ember kiállítási kutyát vesz. Nincs garancia arra, hogy egy kölyök majd beválik showkutyaként. Miközben azzal amit küllemre elvártam ettől a kutyától, azt maximálisan hozta is. Ezért is különösen bosszantó, de sajnos ezen is meg kell tanulni túllendülni. Ha teljesen őszinte akarok lenni, ez egyelőre nem sikerült maradéktalanul. Azért még hátha nincs minden veszve. Maradjon ez a dolog még képlékeny. Hát ő az.......

Dasha 17 hónaposan

Ettől az eseménytől függetlenül nagyon jól éreztem magam a kiállításon. Ilyen sok impulzus egyszerre már jó rég nem ért. Rengeteg kutyát láttam, rengeteg mindenkivel találkoztam, és számtalan érdekes eszmecserét folytattam. Mindenképpen megérte. Hiszen ez az egyik legjobb a kiállításokban. Meg az, hogy sok olyan kutyát, akit addig csak fotókról láttam, vagy hallomásból ismertem, azokat ott láthatom élőben. Ha pedig a végén spontán kiskutyalátogatásos mini traccspartiba torkollik a nap, az talán a tökéletes lezárás. J

Márti, ha véletlenül olvasod…. akkor…. S-U-S-H-I J És hatalmas köszönet a képekért!