2021. május 31., hétfő

Nem vidám

Tollba mondott gondolataim a tenyésztésről egy igencsak rossz nap, és egy üveg vörösbor után... 


Mostanában megint annyiszor eszembe jut a Sophie. Az évek múlásával elvileg enyhülnie kéne a gyásznak, de ez valahogy nem akar. Azt hiszem ha meg kéne neveznem egyetlen eseményt az egész eddigi kutyázásom alatt, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem, az egyértelműen az ő halála. Azt hiszem az az eseménysorozat konkrétan traumatizált. Már az is amikor megtudtam a diagnózist, meg ahogyan megtudtam. Tele volt a kicsi szoba állatorvostan hallgatókkal, a professzor pedig nekik magyarázta mit lát a kutyán és, hogy mennyi ideje van hátra. Azt mondta maximum fél év. Én meg csak álltam ott és fel se fogtam amit mond, csak arra tudtam koncentrálni nehogy bőgjek. Hogy legalább addig bírjam ki amíg kiérek az utcára. Azután ott a Lehel út sarkán összeroskadtam, átöleltem a kutyát és csak sírtam. A járókelők meg csak bámultak. Volt aki odajött és megkérdezte, hogy tud e segíteni valamiben, ami annyira jól esett, hogy azután már azért is sírtam. Nem is emlékszem hogy jutottam el a kutyával a kocsiiig, utána meg haza. A történtek ellenére soha egy pillanatig sem bántam meg, hogy őt választottam. Mert legalább azt a keveset vele tölthettem.

És akkor még mindig ott van az elkerülhetetlen önvád. Hogy vajon mit tehettem volna még? Mit csináltam rosszul?

Istenem ez az egész annyira összetett. Egy külső szemlélőnek felfogni, megérteni azt, hogy mi napi szinten miken megyünk keresztül… szerintem lehetetlen. Még úgyis ha elmesélem. Mert nem érzi úgy, nem tud úgyse bevonódni olyan mértékben.

És persze gyakran elhangzik tenyésztők szájából, hogy „de nem nyavalyoghatunk, mert mi választottuk”, ami igaz is, de attól még beszélhetünk róla, hogy mennyire nehéz. Legalább így egymás közt. Talán kicsit könnyebb úgy elviselni, hogyha megosztjuk a terhet, és nem kell nekünk cipelni az egészet a vállunkon.

Lehet azért is foglalkoztat mostanában jobban ez a halál dolog, mert gyakran gondolok arra, hogy három 10 éven felüli kutyám van. Hamarosan megint át kell élnem hasonlót. Próbálom magam felkészíteni lelkileg, miközben pontosan tudom, hogy nem lehet. Erre egyszerűen képtelenség felkészülni. Ezért néha csak állok és nézem őket, miközben arra gondolok, Istenem kérlek még ne vedd el őket!

Néha annyira tudom utálni ezt az egészet. Hogy miért nem gyűjtök inkább bélyeget, vagy bármit, ami sokkal kevésbé fájdalmas. Mert ez a tevékenység érzelmileg akkora amplitúdóval mozog, olyan hatalmasak a hegyek és a völgyek, hogy néha tényleg azt érzi az ember, hogy belebolondul. Néha meg csak pusztítóan fáj.  Mert a születésnek – ami a kezeink között megy végbe – szoros hozzátartozója a halál. Ott lépked folyton, közvetlen mögötte. A meg nem született almok, az elvesztett kiskutyák, és a mindennél fájdalmasabb… felnőtt kutya elvesztése. Mennyi álmatlan éjszaka, mennyi könny és véres verejték. Úgyhogy tényleg őszintén pofán tudnám csapni, aki legközelebb megkérdezi, hogy mi kerül ezen a kutyán ennyibe? Többek közt az cseszdmeg, hogy mindezeket nekem kell átélni azért, hogy neked lehessen kutyád!