Néha az ember észre sem veszi, ha teljesül egy kívánsága. Annyi mindenre vágyunk, annyi dolgot szeretnénk az életben, hogyha valami valóra válik, simán átsiklunk rajta. Ezért jó ha valaki – aki szem és fültanúja volt a kívánalomnak - ilyenkor figyelmeztet, hogy…. emlékszel még mit kívántál?
És valóban…. nem mindig. Mostanában elég sokat foglalkoztat a kutyáim kora, legalábbis elgondolkodom bizonyos dolgokon. Éppen erről lamentáltam Anyámnak, amikor ő megkérdezte, emlékszem –e mi volt a leghőbb vágyam pár évvel ezelőtt. Hogy legyen végre öreg kutyám. Olyan igazán öreg, minimum 10 éves. És tényleg. Tényleg erre vágytam akkor mindennél jobban. Brandy 2007-ben halt meg, nem volt 8 éves sem. 6 éves korában tudtam meg, hogy beteg, 2 évet adtak neki, pakkra annyi volt. Utána jött Sophie, aki 2010-ben ment el, valamivel a 3. születésnapja előtt. Hát nagyon nem számítottam rá, hogy Brandy után megint ilyen hamar temetnem kell. Borzasztóan kiborultam, a lakást sem tudtam elhagyni napokig. Ott szorongattam a Winniet, hogy ő ezt nem csinálhatja meg, hogy ő nem hagyhat el engem ilyen korán, hogy neki muszáj megöregednie tisztességgel. És ő úgy néz ki teljesítette a kívánságomat, hisz pár héten belül betölti a 11-et. Sőt remélem, hogy a többiek is csatlakoznak az „éljünk minél tovább” kampányhoz.
Amikor hozzám kerültek, tudatosan figyeltem arra, hogy ne legyen túl sok egykorú kutyám, mivel azok ugye egyszerre öregszenek meg. Ha valaki, mint én, 5 kutyára van kapacitálva, és azok mind egykorúak, akkor 10 év múlva lesz 5 öreg kutyám és semerre tovább. Így is van most 3 öreg, akik közül kettő már teljesen inaktív. Már tenyésztési és kiállítási szempontból, mert amúgy cseppet sem mondhatók inaktívnak.
Flesh….
(Akinek a füle széle úgy őszül, mint azoknak a nagyon jóképű, őszülő halántékú brit nemes uraknak. Még gondolkozom rajta ki szinkronizálná, egyelőre Mihályi Győzőre, esetleg Szabó-Sípos Barnabásra voksolok. Valamiért Flesh állatira emlékeztet Mr. Sheffield-re A dadus című sorozatból.)
Bence pár hete volt nálam oltani. Össze vannak hangolva a kutyáim kötelező oltásai, a kanok áprilisban, a szukák augusztusban kapják a nagykombináltat. Ilyenkor az oltás mellett mindig átesnek egy általános kivizsgáláson. Sőt az idősebb kutyáknál ez kiegészülhet évi egyszeri vérvétellel, akkor is ha semmi bajuk. Lássuk mi van bennük. Szóval Bence épp Fleshit vizsgálta, amikor mondta, hogy az egyik golyója kisebb mint a másik, és az állaga sem túl biztató, lehet át kéne beszélnünk egy esetleges ivartalanítást. Miután valamiért hetek óta amúgy is gondolkoztam rajta, mondtam, hogy ok. Bence olyan nyugalommal kezelte a helyzetet, hogy valahogy én sem lettem ideges. Pedig pár perce közölte, hogy a kutyának valószínű here-daganata van. Később el is kezdett zavarni a túl nagy nyugalmam, hogy miért nem vagyok idegesebb, ezért felhívtam, hogy kell –e izgulnom. Mondta, hogy nem igazán, elég jól körülhatárolt a dolog, teljesen el is van szeparálódva, és az ilyen típusú daganat a legritkább esetben okoz áttétet, az ivartalanítás megoldja a dolgot. Más kezelés nem kell. Igazából az évek alatt egy dolgot tuti megtanultam. Amíg az állatorvos arcán nem látok valódi aggódást, addig nem aggódok, ha igen, akkor tudom, hogy komoly baj van. Láttam már olyat, pontosan tudom, hogy milyen... sajnos.
Kis Fleshkelődés a vérvétel után.
(helyszín: GIZMÓK Állatorvosi Rendelő és Patika)
Szóval elvittem Fleshit
az előkészítő vizsgálatokra, vérvétel, meg ilyenek, azután egyeztettünk műtéti
időpontot. Közben azon méláztam, hogy valószínű azért is nem izgulok annyira, mert
Flesh olyan beton-acél-bika állat, hogy el sem tudom képzelni, hogy bármi
komolyabb baja legyen. Ezt alátámasztandó, a
laboreredménye teljesen frankó lett, sok szempontból fizikailag korát
meghazudtoló állapotban van (idén tölti a 10-et).
Érdekes, hogy míg Winnienél nem volt semmi
kétségem, vagy fura gondolatom az ivartalanítással kapcsolatban, Fleshinél ez
kicsit más volt. Nem tudom miért, pedig sosem értettem azokat az embereket,
akik a kan kutyájuk kasztrálását úgy élik meg, mintha őket pakolnák ki. És most
valamiért mégis ezt éreztem. Flesh olyan nagyon kan, annyira kifejezetten
férfias kutya, hogy kicsit kegyetlen dolognak éreztem az egészet. Miközben
tudom, hogy egészségügyileg baromira indokolt. Valahogy elképzeltem a
jelenetet, ahogy a műtétből felépülve a lába közé dugja a fejét és nincs ott a
legnemesebb szerve, illetve annak egy része, amit úgy szeret cuppogva nyalogatni (ez különösen akkor
guszta, amikor én eszek, ő meg a lábamnál fekszik). Na mindegy hát ezeken kár
gondolkozni, biztos nem fogok a kutyában hagyni egy daganatos golyót. A műtét egyébként
megerősítette Bence diagnózisát, a golyót megvizsgálta, hát nem lett volna jó
ha bent marad, de azt mondta, ez nagyon az elején el lett kapva. Szóval Fleshi
átesett a beavatkozáson (+ fogkő-leszedés + bűzmirigy-kinyomás), minden rendben volt, elég jól viselte a műtétet,
zabálta a drogot mint az atom. Bence ugye a korából adódóan nagyon finoman
adagolta az altatót, de némelyik collie olyan mint egy drog-szivacs, csak úgy
szívja fel a begye a sok cuccot. Csóri hát nem volt a legjobb formában utána,
de túl volt rajta, ez a lényeg. Ettől függetlenül még mindig nem aggódtam. Már
frankón azon kezdtem el aggódni, hogy miért nem aggódok.
Flesh a műtét után 2-3 órával.
Frissen műtött kutya nálam
nem mehet az udvarra, pláne ha az egy szétcuccozott tölcséres
mcfreeze-re hajaz. Mert persze arról el is feledkeztem, hogy szegény megnyerte a gallért,
amit úgy szeret. Volt már rajta, és azt kell, hogy mondjam, Flesh simán írhatna
egy könyvet „1000 egyszerű, de hatásos módszer a gallér eltávolítására” címmel. Asszem
mindegyik kutyámon volt már gallér, valamelyiken többször is, de Flesh az extra
profi szabadulóművész. Winnie pl. nagyon jól viselte, állati hamar megtanult
benne közlekedni, meg bármit csinálni, de ő amúgy sem szokta piszkálni ha
valami műtéti vagy más sebe volt. Ő ebből a szempontból totál nyugi. Maddoxnak
nincs sok ötlete a gallér eltávolítására (se), ő tűri a sorsát ha kell. Emlékszem egyszer gallérban nézte az eget, a kert közepén ülve..... függönyszerűen ömlő esőben. Miközben az ablakból néztem, végig azon gondolkoztam, hogyha a tölcsér egyszer megtelik, ez ott fullad meg ülve a kert közepén. Egyem meg a szívét, ő olyan kis bumbika.
De Flesh...
hát ő mindent bevet.
A legbiztosabb módszere az, amikor két épület közé
bepréseli a teljes gallért, és úgy húzza ki a fejét. Próbálkoztam már mindennel
nála, de ha ő valamit nagyon akar vagy nem akar, akkor megoldja. Elképesztően okos kutya, asszem
ő a legokosabb colliem ever. Próbáltuk azt a kék nyakmerevítőt is, ami a
bulldogoknál tök jól bevált, ha rárakod a bulldogra, úgy megilletődik, soha
többet nem mozdul. A collie viszont? Minden gond nélkül eléri
benne továbbra is minden testrészét. Azután gondoltam arra a műtét utáni
kis-ruhára, amit annyit reklámoznak, hátha nem szedi le, de kiderült, hogy
az csak yorki méretben van és flitteres, csillogós, arany. Hát megnéztem volna
benne Fleshit, de sajna ilyen méretben nincs. Szóval marad az orvosi gallér,
amit a lehető legjobban igyekszem rárögzíteni. Bár nagyon cuki volt annak az
asszisztensnek a próbálkozása, aki azt hitte egy gézszalag rajta tart egy ilyet
a furmányos csőfejű collien. Végül más nem jutott az eszembe, mint az, hogy leülök és
megbeszélem vele. Amikor már kevésbé volt kóma az altatás után - miután
öntudatlan állapotában sikerült ráapplikálnom a gallért - elmagyaráztam neki, hogy miért fontos, hogy rajta maradjon, és ha leszedi azzal csak azt éri el,
hogy még tovább kell hordania… és láss csodát, nem szedte le. Meg se próbálta.
Azután persze pár nap után de, de visszatettem, átbeszéltük még egyszer, kicsit erélyesebben, és utána nem nyúlt
hozzá. Amikor egyszer leszedte, akkor rögtön ellenőriztem nem burgálta -e meg a
sebét, de hála az égnek nem, a varratok is mind bent voltak, minden pöpec. 10-12
nap gallér, hát valahogy ki kell bírnia.
Négy napig csak klotyózni
mehetett ki. Fleshben egyébként az a jó, hogy általában semmi sem érdekli, csak
megy mint egy tank. Így van ez a gallérral is. Mintha rajta se lenne megy neki
mindennek, borogat ezerrel azzal a tölcsérrel a fején. Gond nélkül kiveri a gázcsövet is vele (körbe is barikádoztam rendesen). Csóri Winniet párszor
úgy feldöntötte vele, rendesen oldalról telibevágta, a lépcsőn lelökte, de Win
annak ellenére, hogy rohadt ideges volt az állandó taszigálástól, nem szólt semmit.
Tudja ő is milyen a tölcséres fagyik élete. Szóval Flesh éppen jön be a szobába
a szokásos nagy dirrel-durral, olyan diszkréten mint Gozilla Tokióba, és akkor valami megcsapta az orrom. Pár nappal
a varratszedés előtt. Három szagot egyértelműen felismerek bármi van, a tüzelés, a
szülés és a genny szagát. Ennek gennyszaga van basszus. Benéztem
a lába közé, és tádám… meg is volt az aggódás amit úgy hiányoltam.
Bencének küldtem pár
fotót a kissé levedző sebről, gondoltam örülne neki ebéd közben. Nem sokkal
később már robogtam is a rendelő felé, ahol Bence jól megpucolta a sebet, meg
adott neki antibiotikumot. Azt mondta csak a seb vége irritálódhatott kicsit, lehet
radírozott egyet a seggével a kertben vagy ilyesmi, és az megsértette. Mert
amúgy tényleg, a beszélgetésünk után Flesh aszketikus elszántsággal tűrte a
gallért. Nem is próbálkozott.
Az antibiotikum végigment
neki, tegnap kiszedték a varratokat is (nem volt egyszerű), és végre lekerült a gallér. Majd még el
kell beszélgetnem vele a tök-hiányról, gondolom észrevette, hogy nincs ott, és
nem akarom, hogy értetlenkedjen, vagy aggódjon.
Egyébként viccen kívül,
néha tényleg érdemes elmagyarázni dolgokat a collieknak, frankón egy csomó
mindent megértenek.
Mint amikor Sophie
állandóan beleült a beszélgetéseim közepébe, és úgy forgatta a fejét kettőnk
között, mintha ő is részt venne a társalgásban. Ami persze nem baj, szeretettel
látom bármelyiküket, csak üljön kicsit hátrébb és ne lihegjen émelyítően
büdös rohasztott halas-szájszagot a képembe miközben lelkizek valakivel. Ezt elmagyaráztam
neki, onnantól kezdve kicsit távolabb fekve, de ugyanúgy részt vett a beszélgetésekben.
Tényleg észre se
vettem és tényleg valóra vált az az álmom, hogy végre van öreg colliem, nem is
egy. Ezzel persze jött pár öregkori probléma. Winnienek pl egy ideje
észrevettem, hogy van egy kis inkontinencia zavara. Fekvés után van, hogy egy
kis tócsa lesz alatta, egyszerűen kifolyik belőle, ha nagyon bealszik. Nem
mindig, de előfordul. Ezeken már nem mindig lehet segíteni, de mindentől
függetlenül nagyon örülök, hogy vannak. És remélem, hogy még jó sokáig lesznek
is. Nagyon szeretnék egyszer egy olyan igazi veteránt, egy 16-17 éves kutyát.
Öregkorban ez van. A
fiataloknál meg más. Mütyi elérte a kései kamaszkort, én meg néha frankón nem
tudok vele mit kezdeni. Tudom, elcseszek dolgokat, és ha nagyon cuki egy kutya,
hajlamos vagyok kicsit elkényeztetni, amit utána meg is szívok rendesen, de ha
Mütyi pofijára nézek, attól teljesen kész vagyok, annyira édes. Miközben olyan
mint egy romboló harcigép. Életemben még nem volt colliem aki ennyi kárt
okozott volna, ennyi mindent tett tönkre. Hát mondhatnám, hogy eleven, de….
Tök mindegy mi a program,
tök mindegy hány órát futott, sétált, utazott, csinált bármit, hazaérve mindig
kész egy kis rombolásra. Falat bont, ajtót rág, alagutat ás. Alagutat basszus!
Nem gödröt, mint minden normális kutya, hanem egy 1,5-2 méter hosszú alagutat a
föld alatt, olyat ahova az egész teste befér. Úgy bemászik a föld alá, hogy még
a farka vége sem lóg ki. Mint egy földikutya. Persze ezt a legjobb helyre, a
vízóra és az utcafronti kerítés közé. Olyan sikeres volt a 2019-es
vakond-programja, hogy vagy 30 centi vastagon sikerült betemetnie a vízórát,
amit éppen ki akartak cserélni, de semmi gond… kipucoltatom, és majd kérek még
egy időpontot, meg egy nap szabit erre, mert hát a kutya szeret ásni… Frankón
mondom, ha Mütyire lenne bízva a metróépítés, már olyan lenne a hálózat,
mint Shanghaiban. Amikor meg éppen nem ugrál, ás, kapar, vagy rág, akkor ugat mint a
gép, de úgy rendesen sikítva. Igazi huligán-collie.
Eddig még olyan colliem se volt, aki non-stop ugrál, ezért nincs is nagy
gyakorlatom a leszoktatásban. Mütyi non-stop nyomja. Olyanokat ugrik, hogy néha
kiveri a szemem, állon vág, homlokon nyal, meg ilyenek. Ha leülök, azonnal ott
terem és teljes testével rám mászik. Megy mint a tank. Már csak abban reménykedek, hogy az időközben
bevetett ellentmondást nem tűrő nevelés, és a felerősödött anyai szigor
megteszi hatását. Ugyanis Mütyi kedves édesanyja, Vivi is kezdi látni, hogy
leánya cseppet elkanászodott, így időnként felkeni a falra, vagy arra ami éppen ott
van. Én balga meg egyszer véletlenül rászóltam Vivire, hogy ne verje már azt a
szerencsétlen kislányt. Mire olyan fejjel nézett rám, hogy rögtön vissza is
szívtam és mondtam, hogy folytassa nyugodtan belátása szerint. Utána bocsánatot
is kértem tőle, hogy beleszóltam a nevelésébe, ami eddig igen engedékeny volt.
Egyébként is olyan fejet vágott, hogy „Most komolyan leállítasz? Hát te hol
éltél az elmúlt napokban?”. És igaza van, ő az anyja. Egyébként meg ha
belegondolok abba, hogy Ivy is milyen rakoncátlan volt ebben a korban (bár
közel sem ennyire)… akkor tulajdonképpen még bármi lehet belőle, de az biztos,
hogy kell neki a szigor. Próbálkozom vele legalábbis. Csak ne lenne ennyire cuki.
Mütyi a hétvégi kiállításon dolga végeztével, kölcsönjátékkal, amit ezúton is köszönünk szépen! És ha az ember azt gondolná, hogy egy hosszabb utazás, a kiállítás, a játék és miegyebek 10 óra alatt sikeresen lefárasztotta, hát nagyon téved.... (Nagyon köszönöm a fotót Alex és Márti!)
Az egyébként nagyon
érdekes, hogy a kis Mütyi közelsége mennyit fiatalít Maddoxon például, aki az
utóbbi időkben sokkal játékosabb, sőt még ugrálni is próbál, mert megtetszett
neki Mütyi pattogása. Vivi szintén sokat játszik a gyerekkel.
Összegezve: van Mütyi, a
kis huligán-vakond, Ivy és Maddox még a középmezőnyben, és a két ivartalan
veterán.
Egyébként ezen már olyan
sokat gondolkozom olyan régóta, hogy vajon mit gondolhatnak a colliek? Néha
amikor ránézek a fejükre azt gondolom, hogy egyértelműen látom, de lehet, hogy
tévedek. Azután pár napja láttam egy videót a Facebook-on, amin egy colliera
fordítógépet raknak, ami az ugatást emberi beszédre fordítja. Hát azon kívül,
hogy sírtam a nevetéstől, nagyjából pont ilyennek képzelem el őket. Amikor
alszanak a konyhában-előszobában, én meg kimegyek és felkapcsolom a villanyt,
Vivi meg nagyot sóhajt, majd megvetően rám néz, nem kérdés mire gondolhat.
A collie szerintem pont
olyan lehet, mint ezen a videón. De azt hiszem pont ezért is imádom annyira
őket. :-)