Hadd szóljon! honlap-werk

Heti honlap-készítős kutakodásom során megint rengeteg érdekes dolgot találtam. Miközben régi törzskönyveket, képeket tanulmányoztam, olyan szemszögből is elkezdtem vizsgálni őket, ami eddig eszembe se jutott, bár fogalmam sincs miért. Miközben annyira evidens. Mint például az, hogy a kutyatenyészést a történelem mennyire erősen befolyásolta, illetve befolyásolja a mai napig. Az a fajta tenyésztés amiről ma beszélünk a modern kor találmánya. Persze kutyákat korábban is tenyésztettek, de az első mindig a funkció volt, a kutya használhatósága, nem pedig a küllem. A küllem igazából az 1800-as évek második felére vált fontossá. 1859. Ekkor tartották meg az első kutyakiállítást Angliában. Nagyjából ekkora tehető a modern fajták kialakulása, többek közt a collie létrejötte is. Persze tenyésztettek ezerrel már az ókori birodalmakban is (és a collie sem hipp-hopp ott termett a viktoriánus korban), de ott az volt a lényeg, hogy a kutya segítse a vadászatot az egyiptomi sivatagokban, vagy, hogy vérengző fenevadként vesse rá magát a gladiátorokra az arénában, fogjon patkányt, tereljen, őrizzen, vagy bármi más. Az viszont, hogy a kutya csak álljon, vagy ritmikusan mozogjon és szép legyen, a modern kori felsőbb osztályok sportja lett (sok ezer vagy tízezer éves viszonylatban, az elmúlt kb. 150 évet mondhatjuk modernnek).

A kutyatenyésztés túlélt sok viharos időszakot, de ami majdnem végleg megsemmisített mindent az a II. Világháború volt. Nemrég az Indexen olvastam egy cikket arról, hogy az angol kormányzat a ’30-as években hirdetésben kérte a tenyésztőket, tulajdonosokat arra, hogy altattassák el a kutyáikat, mert háború kitörése esetén élelemhiány lesz, és nem lesz a kutyáknak mit enni. Tömegesen, ezrével altatták el a kutyákat. Később a maradék állománnyal bombázások, katonák, vagy - sok országban - éhező civilek végeztek. Azt hiszem, hogy a II. Világháborút nem lehet olyan aspektusból vizsgálni, hogy annak ne valami borzalom legyen a vége. A blue merle collie állomány akkor majdnem teljesen megsemmisült. Hogy pár kutya mégis túlélte, az olyan tenyésztőknek volt köszönhető, akik még idejében észlelték a veszélyt, és kutyáikat az USA-ba és Kanadába mentették (pl. Beulah kennel). A háború után a visszakerült kutyáikkal és azok leszármazottaival folytatták a tenyésztést. 

Mindezek tanulmányozása közben rengeteg fotót néztem át, és egészen szentimentális nosztalgia fogott el amikor a ’10-es, ’20-as évek tenyészeteinek képeit nézegettem. Miközben valami hihetetlen mély tisztelet ébredt bennem a régi kutyák és tenyésztőik iránt. Micsoda gyönyörű kutyák voltak ezek. És értem én persze, hogy egy fajtának változnia, modernizálódnia kell, mégsem értem, hogy miért büntetjük ma, ha egy kutyában a régmúlt nemzedékek tulajdonságai fedezhetők fel? Miért van az, hogy a régi nagy nevek ma valószínűleg repülnének egy „jó”-val vagy „nagyon jó”- val? Sosem szerettem volna vitába szállni azzal, hogy kinek mi a típusa, vagy ki melyiket tenyéssze, de alapvetően meg kéne becsülnünk azokat a kutyákat, akik egy korszak szellemiségét, tendenciáját hordozzák. És mindegyiknek helye kell, hogy legyen ebben a mostani világban. Mert bármelyik képre pillantva úgy gondolom, hogy ez a legszebb fajta a világon. A ’30-as években is az volt, és most is az. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. Amikor egy régi kutya, régi tenyészet képeit nézem folyton arra gondolok, hogy bárcsak egy percre ott lehetnék, hogy lássam őket élőben, hogy megérinthessem őket egy pillanatra. És az ha egy darabka belőlük itt lehet velem, hihetetlen érzés.

forrás: roughcolliecanarias.net

Persze a régiek közül is megvannak az abszolút kedvenceim. Főleg azok akikben megvolt az az arisztokratikus elegancia, amitől a collie olyan különleges. Szedegettem össze a képeket róluk, alaposan átnéztem a törzskönyvüket, meg persze a leszármazottaikat. Majd első körben sok generációra visszamenőleg átnéztem Maddox törzskönyvét is. Ugyan néztem már vissza mindegyik kutyámét, de elsősorban azért, hogy megnézzem vajon tényleg minden mai collie Old Cockie-ra vezethető –e vissza. Maddox törzskönyvében viszont anno csak pár generációra mentem vissza, s miután ott csak és kizárólag francia kutyák voltak, azt sem tudtam, hogy Maddox eredetileg milyen angol vonalakból származik. Hát jó sokat lapoztam vissza mire találtam egy angol kutyát, és még vagy ötöt mire az egész törzskönyv teljesen „kiangolosodott”. És akkor jöttek a meglepik. Azok a régi kutyák akiket kigyűjtöttem magamnak, mint kedvencek, szinte kivétel nélkül megtalálhatók a törzskönyvében. Miközben rájöttem, hogy talán a fanatizmus határán állok akkor, mikor majdnem elsírom magam azon, hogy Maddox (s mint kiderült Flesh is) egyenes ági leszármazottja Witchcraft of Rokeby-nek. De édes Istenem az a szuka… hát abba szerelmes vagyok amióta megláttam.

Witchcraft of Rokeby

tricolor szuka

szül: 1963

forrás: collie-online.com

 Be kell vallanom, hogy a collie történelmet ilyen alaposan még sosem tanulmányoztam át. Old Cockie-val kezdődött persze, ezt tudom/tudtam, de ha valaki azt kérte volna, hogy nevezzek meg néhány híres kennelt vagy kutyát a ’10-es, ’20-as vagy ’30-as évekből, hát bajban lettem volna. A ’80-as, ’90-es évektől már abszolút vágom a dolgot, még tudnék pár nevet mondani a ’70-es évekből is, de a korábbi évtizedek merő homályba vesztek. Egy-két olyan kenneltől eltekintve persze, mint a Pelido vagy a Ladypark. Most viszont nagyon alaposan végignéztem a kezdeteket, külön a merle szín történetét, meg mindent.

És most végre jól szemügyre vettem az ősöket, miután ezerszer hallottam a „bezzeg a régi colliek” kezdetű mondatot. Igazából most sem értem, ahogy akkor sem.  Ez a mondat legtöbbször a mérettel és a testfelépítéssel kapcsolatban hangzik el. Végignéztem a régi standareket is, egészen a kezdetektől. A collie standard mérete egyáltalán nem változott. A régi (pl. 1881-es) leírásokban is hajszálra ugyanaz a méret szerepelt, mint most. Akkor vajon miért van, hogy a mindig olyan nagy nosztalgiával emlékszünk a régi „nagy” kutyákra? Talán azért, mert bár a standard méret régen is ugyanekkora volt, sokkal több lehetett a méreten felüli vagy a felső határon mozgó collie. Ma meg inkább az ellenkezője jellemző. Azt is megnéztem, hogy az amerikai kutyák valóban nagyobbak –e. Hát igen. Európai: szuka 51 – 56 cm / kan 56 – 61 cm. Amerikai: szuka 56 – 61 cm / kan 61 – 66 cm. Szóval az európai kutyák ideális mérete valójában változatlan az első standard kiadása óta. A másik ugye a testfelépítés amit sokszor emlegetnek, hogy bezzeg a régi kutyák.. ó hát azoknak olyan felépítésük volt, hogy csak na, nem úgy mint a mostaniaknak. Jelentem – kb. 1000 fotó átnézése után – hogy nem. Semmivel sem voltak jobban vagy rosszabbak, egyszerűen csak mások. Ha egy hiba eltűntetésére nagyon törekednek a tenyésztők, az csak megalkuvással kivitelezhető. Akkor be kell nyelni helyette egy másik hibát, ami esetleg kevésbé zavar. És akkor néhány évente egyszer megjelenik valahol a szinte tökéletes kutya, akibe igazából senki nem tud belekötni, aki mindenkinek tényleg tetszik, aki mindenkinek típusa.

Az viszont határozottan nem igaz, hogy a collie az elmúlt évtizedekben teljes mértékben  „elromlott” volna. Valójában a régi és új kutyák összehasonlítását nagyon megnehezíti a szőrzet mennyiségének változása. Nagyon nehéz fotó alapján megállapítani pl. a stop mértékét, mert lehet virtuális stop a kutyán, ami tulajdonképpen nem stop csak bazi vastag szőr. Ahogy a csontok vastagságánál is. Találkoztam már olyan collieval akinek elképesztően vastag csontja volt, legalábbis első ránézésre, majd amikor a gazdája lenyomta a szőrt, akkor látszott a csont igazi vastagsága, ami egy teljesen átlagos collie csontozat volt. És megmondom őszintén, hogy rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon mikor lett az elvárás egy collie-tól, hogy olyan vastag csontja legyen mint egy aussie-nak? Mindezek okán én kifejezetten pártolom a vedlett kutyák kiállítását, mert akkor látni igazán, hogy mi van a szőr alatt.

Az elmúlt napokban nagyon de nagyon átértékeltem a dolgokat, és azon gondolkoztam, hogyha elölről kezdhetném, vajon másképp csinálnám –e. És tulajdonképpen nem. Amire én most a legjobban vágynék, az egy szelet a múltból. Egy kis collie-klasszicizmus, valami antik báj, finomság. Mindezt angolosan körítve. Ez pedig most adott…

Werk és babák

 Werk:

Pár héttel ezelőtt súlyos munkának álltam neki.

Egy weboldalon dolgozom, aminek a collie a témája. Az oldal létrejöttét az indukálta, hogy bizonyos fórumokon újra meg újra szembejönnek ugyanazok a kérdések, és már többször felvetődött, hogy kéne egy oldal ami mindezeket megmagyarázza, összefoglalja. Weboldalt készíteni szeretek, a colliekat meg imádom, így teljes elánnal vetettem magam bele az anyaggyűjtésbe. Hát először is; sokkal nagyobb munka mint gondoltam, pedig elég egyszerű oldal. Ami persze nem probléma, mert szívesen foglalkozom vele, egyszerűen csak tovább tart mint gondoltam.

Bizonyos kérdések megválaszolása kifejezetten nagy falatnak bizonyult. Mint például összeszedni a colliek típusait. Nem olyan egyszerű mint gondolnánk. Rengeteg anyagot néztem át, rengeteget egyeztettem, hogy a lehető legpontosabb, ugyanakkor bárki számára érthető magyarázatok szülessenek. A nagy kutakodásban számtalan érdekes dologra bukkantam, magam is rengeteget tanulok ebből az egészből folyamatosan. Néha elképesztő dolgokat találok. Láttam olyan amerikai kennelt, ahol első körben értelmezni se tudtam a „kontakt” menüpontot, nem értettem, hogy akkor most itt ki is a tenyésztő. Majd kiderült, hogy egy komplett vallási közösség tenyészti a kutyákat. A közösség tagjai elképesztően profik japán ragasztószalagos fülkötésben, vállalnak is ilyet megrendelésre, ha valaki nem tudja maga megcsinálni. 5 dolcsi az ára. Hát lehidaltam. Máskor csak egész apró dolgok azok, amik váratlanul érnek, mint pl. az, hogy amerikai kutyáról jó profilképet egyszerűen nem lehet találni. Ők nem (vagy csak elvétve) fotózzák külön a kutya fejét, egy testkép és kifújt.

Kicsit azt érzem, hogy a kutakodással kinyílt előttem egy addig alig ismert világ. Minden téren folyamatosan bukkannak elő az érdekesebbnél érdekesebb infók. Amikor szedtem össze a képeket a régi kutyákról, volt olyan akibe annyira beleszerettem, hogy el is elkezdtem kutakodni, hogy van e még élő leszármazottja. Hátha… Arra nem is számítottam, hogy egyikük itt él velem. Nagyon részletekbe még nem akarok menni ezekkel kapcsolatban, de szerintem igazán izgalmas oldal lesz azoknak is aki csak ismerkednek a fajtával, és azoknak is akik már régóta tartják, esetleg tenyésztik. Hiszen ez egy kimeríthetetlen téma.   

Babák:

Április utolsó napján megszülettek Maddox és Dina babái. Heten vannak, egy kislány és hat kisfiú. Nagyon rosszul érintett az első napokat átlengő csalódottság, hogy csak egy kislány született. Persze kicsit én is csalódott voltam az első percekben, de a fenébe is, 7 egészséges baba született, nem lehetek telhetetlen. annyi sikertelen fedezés után ennyi baba igazi csoda. És ekkor gondolkodtam el nagyon ezen a tri kan kérdésen. Hogy miért félünk attól ha sok tri kan születik, miközben a tricolor kutyák alapvetően meghatározók a tenyésztésben, hiszen a tricolor a jolly joker, bármilyen színre tehető, és egy esetlegesen jó szűrési eredményekkel rendelkező trikolor kan igazi kincs. Egy impozáns trikolor kan pedig elképesztően szép tud lenni. Ennek kapcsán eszembe jutott egy beszélgetés amit nemrég olvastam. Az eszmecserét egy fotó indította el. Egy kutya tulajdonosa tette fel a Facebook-ra a képet egy kiállításról, amin a kutyája éppen osztályt nyert. A képen az első három helyezett volt látható. Meg is sajnáltam kicsit az illetőt, mert ahány hozzászólás érkezett a képre, mind azt tudakolta, hogy ki a második helyezett kutya, mert valami elképesztő színe van. Olyan gyönyörű sötét dark sable volt, amilyet manapság csak elvétve látni. Miközben emlékeim szerint 20-25 évvel ezelőtt nem volt ritkaság az ilyen színű kutya. Hova lettek a dark kutyák? A csevej ezt követően arról szólt, hogy azért van eltűnőben az ilyen erős dark szín, mert nem tesznek a sable kutyákra elég tricolort. Ha a sable vonal folyamatosan tricolorral van keverve, az fogja kiadni pár generáció alatt ezt a sötét színt. Hát nehogy kísértésbe essek és a végén még legyen egy sable kutyám. Ezt a dolgot nagyon támogatnám, mert valóban, a dark sable kiveszőben van, miközben igazán különleges, gyönyörű szín.

Summázva: a trikolor kutyák nagyon kellenek!

Visszatérve… A babaképeket vizslatva valamelyik nap állatira elkapott a vágy, hogy látnom kell Maddox és Dina kisbabáit. Nagyon de nagyon kíváncsi voltam rájuk. Így hétfőn sort kerítettünk az első kisbabakutya-vizitre. Bár még csak 5 hetesek, muszáj volt látnom őket. Hát íme a kis brigád, a Rineweld R-2 alom J

UI: Bár én nem szoktam ünnepelni a kutyáim születésnapját, sőt kövezzenek meg de gyakran el is felejtem, hogy szülinapjuk van, ám most kivételt tettem és tegnap felköszöntöttem a 9. életévét betöltött Winnie nagymamakutyám. Azt kapta amit a legjobban szeret, valódi gourmet vacsorát. Így… Isten éltessen drága kis Vicuskám még nagyon sokáig jókedvben, bőségben!