PAUSE

A gondolataim mostanában eléggé össze-vissza csaponganak. Régóta tervezek egy bejegyzést, de a témákat amiket érinteni akartam valahogy nem sikerült egy szálra felfűzni. Pedig mindegyiknek van egy közös indikátora, ez pedig a Facebook.

A Facebook egyszerre átok és áldás ezen a kutyás világon, sőt úgy szerintem az egész világon. A tenyésztőknek szinte kötelező fent lenni rajta, egyrészt az elérhetőség miatt, másrészt a virtuális térben való aktív jelenlét miatt. A tenyésztőknek a FB azért nagyon jó, mert azonnal tudnak frissíteni dolgokat, fel tudnak tölteni rögtön pl. egy megszületett almot, egy kiállítási eredményt, bármit, mindezt egy folyamatosan morajló, aktív közegbe, ahonnan visszajelzést is kapnak. A másik a segítség kérés-nyújtás. Mert akármennyire tűnnek széthúzónak sokszor a kutyások, ha baj van azonnal összezárnak és segítenek egymáson. Elveszett kutya, árván maradt kölykök, leégett kennelsor, háborús menekültek, volt már mindenféle helyzet, amikor a tenyésztői összefogás kutya és/vagy emberéleteket mentett.

Ezek mellett viszont rengeteg olyan téma is felmerül, ami ha megjelenik biztosan vitát generál. Az emberek mindig ki vannak éhezve az infókra, pletykákra, a szaftos sztorikra, ezeket a nyilvános vitákat pedig rengetegen olvassák, s még ha nem is szólnak hozzá, sok órányi privát csámcsogáshoz adhatnak témát. Ezeknél a vitáknál sokszor felszínre kerülnek privát konfliktusok, régre visszamenő személyes ellentétek részletei. Ezeket pedig mindenki akarja tudni, pláne ha személyes az ismerettség.

A tenyésztői viták korábban zárt falak, fórumok között zajlottak. Ez pedig most a FB által kikerült a nyilvánosság elé. Sokan értetlenül szemlélik amikor a kutyások egymásnak esnek és jaj annak a szegény semmit sem sejtő „lelkes amatőrnek”, aki megpróbál csitítani, vagy beleszólni. Mert ez tulajdonképpen olyan, mintha valaki egy családi konfliktusba próbálna beleszólni, teljesen függetlenül az illető szándékától. Az emberek nem is biztos, hogy értik mi zajlik ilyenkor. Kutyások között az összetűzések mindennaposak, ugyanúgy mint minden olyan közösségben ahol nagyobb létszámú ember van tartósan együtt. A szóváltások legtöbbször csak ideig-óráig borzolják a közeget, mivel ha nagyon eldurvul a dolog akkor egyszerűen törlik.

Na akkor nézzük mik a „tuti vitaindító” post-ok:

Típuskérdések:

Főként az amerikai kutya esetében. Behozni, nem hozni, belekeverni, nem belekeverni, miért nem választják szét két fajtára, stb., stb., stb. A típuskérdés (főleg az európai kutyák esetében) rendszerint összemosódik a fajta hibáinak taglalásával. A típusoknak ugyanis megvannak a jellegzetes jegyei, amikről felismerhetők, ugyanakkor az egyes típusokba tartozó kutyák javarészt hasonló hibákkal rendelkeznek. Általában ezek szokták kiverni a biztosítékot. A fej, a testfelépítés, a mozgás, ezek hibái és annak súlyozása. Mert mindenkinek más a zavaró hiba, más az amit tolerál, vagy amit kifejezetten preferál. Jönnek az érvek, ellenérvek, tuti vitabomba.

A karakter és a használhatóság fontossága:

Avagy a „kanapékutya” vs. munkakutya vita. Ehhez sok mindent szerintem nem is kell magyarázni. Miért nem dolgozik több kutya? Miért nem kötelező az ösztönpróba? Miért nem kötelező a karakterteszt? Stb, stb, stb. Nem a legnagyobb vitaindító, de azért időről időre felbukkan.

Bírálatok, bírók, kiállítások kritikája:

Az egyik legnagyobb vitaforrás tud lenni. Milyen volt a bíró? Hogyan bírált? és persze a Ki nyert? Miért az nyert? stb. Ez gyakran a legnagyobb kiállításokkal kapcsolatban indul el, de persze nem kizárólagosan. Egy Cruft’s vagy WDS győztes cím elég megosztó tud lenni. (Kisebb kiállítások esetében inkább személyes a dolog.) Az utóbbi években pl. a Cruft’s győztes kutyákat ízekre szedték a FB-on. Ami egyrészről nagyon nem elegáns dolog, másrészről azt is értem, hogy a „cincálás” ilyenkor általában nem annak az adott kutyának, hanem egy tendenciának szól. Miért ez az ideál? Miért errefelé megyünk? stb. És értem én, hogy ilyenkor egyfajta globális irányelv ellen lázad az ember, de akkor is… Szegény megnyeri azt a címet amire olyan sokan vágynak, de sok ideje nincs örülni, mert épp egy bazinagy céltábla van ráakasztva. Valamint ott van még a témán belüli téma, vagyis amikor - vélten vagy valósan - „a bíró a póráz rossz oldalát nézi”. Na az a személyeskedő sértegetések igazi mekkája, ott kőkeményen elszabadulnak az indulatok.

Párosítások kritikája:

Ezzel igazán nagyot lehet robbantani, a szó legrosszabb értelmében. Ha valaki feltesz egy olyan párosítást ami valamilyen szempontból nem kívánatos, az számíthat rá, hogy azonnal kapni fog. Az ilyen viták pedig nem szoktak nemzeti szinten megmaradni, mert ehhez a külföldi tenyésztők is előszeretettel szólnak hozzá. Pl. dupla merle vagy sable x merle párosításból származó nem elfogadott színű kölyköt nem a legjobb ötlet felpakolni a FB-ra, mert azonnal jönnek a Na ezt minek kellett? Tudja e, hogy milyen következményei vannak? Kinek fogja eladni a süket és a vak kölyköket? és így tovább. Ugyanez vonatkozik az ugyanolyan genetikai betegséggel terhelt kutyák párosítására. Ilyenkor a közeg egyöntetűen támad, és nem fogad el magyarázatot. Óriási vitaforrás, akárcsak a szűrések megléte, nemléte, súlyozása. A FB párosításokról dönthet, mivel a közeg nyomása és a várható kritikák miatt, sokan már meg sem mernek lépni egy vitatható párosítást. Ami mondjuk nem biztos, hogy baj.

Megmondom őszintén azért az mindig eszembe jut, amikor erről a témáról gondolkozok, hogy néha látok igen nagynevű külföldi tenyészeteknél hasonlókat, merle merlével, alomtestvérek párosítása, brutális beltenyésztések, stb., nekik valamiért mégse mondja senki, hogy „ember te mit csinálsz??”. Merthogy azért itt is – mint minden közösségben - belép a hierarchia kérdése. Ki az akinek mernek szólni és ki az akinek nem. Az embernek tudnia kell magát elhelyezni a rendszerben, mert lehet köpni fölfele is, csak mind az arcodban landol.

Amit a kívülállók sokszor nem értenek az a klubok közti csatározás. Ennek gyökerére, és az elmúlt évtizedek ezzel kapcsolatos történéseire azért sem térnék ki, mert bár hosszú munkaórákat fektettem abba, hogy megértsem, a mai napig nem teljesen tiszta. Tulajdonképpen egyfajta Capulet-Montague háború zajlik régóta (csak szerelmi szál nélkül), egy darabig éles, majd hidegháborús verzióban. Amikor klubot kellett választanom, én nem sokat gondolkoztam. Leggyakrabban… ha egy gazdi klubot választ automatikusan oda sorol, ahonnan az ő kutyája származik. Nálam egy kicsit másképp volt, mert én saját magam éveken keresztül figyeltem a dolgokat, és saját magam által kialakított vélemény alapján döntöttem. De őszintén szólva gyűlölöm ezt az egészet. Olyan kevés collies van ebben az országban, és olyan rossz, hogy kétfele húzunk. Már úgy általánosságban. Mert míg én ugye AAPKK tag vagyok, addig a hozzám legközelebb álló tenyésztők, akikkel tényleg baráti a kapcsolatom, mind a HCSC tagjai. Köztünk ez soha nem okozott gondot. Mégis a legnagyobb személyes szívfájdalmam, hogy sosem tudunk egymás mellé ülni klubvacsorán, mert én itt ülök, ők meg ott. Engem aztán rohadtul nem érdekel ki melyik klubhoz tartozik, nekem az ember a lényeg. Ezért néha ábrándozok egy olyan világról, ahol mind egy asztalnál ülhetünk. Mint a bilibe lógás tipikus esete.

Úgyhogy kedves mindenki, aki most kezd bele ebbe az egészbe:

Kemény lesz. Nem is kicsit. Legyenek saját gondolataid, legyenek saját döntéseid, amik felett nem engedsz befolyást senkinek. Figyelj és tanulj. És ne várd, hogy simogatni fogják a fejed és mindenki lelkendezni fog, hogy „üdvözlünk körünkben”. Mert ilyen nem lesz. Neked kell megtanulni mindent, sokszor a saját károdon. És szelektálj! Mind embert, mind információt. Növessz jó vastag bőrt és tanuld meg megvédeni magad, és kiállni amellett amit gondolsz, de sosem elvakultan.

MÁS…

A „nagyon jó” kiállításokról:

Aki ötnél többször megfordult a ringben az pontosan tudja, hogy milyen a „nagyon jó” kiállítás. Jön egy bíró, aki úgy dobálja a piros (sőt néha a sárga meg a zöld) lapokat, hogy „öröm nézni”. Volt amikor egy komplett champion osztályt vágott ki egy bíró nagyon jóval. Vagy 5-6 Interchampion kutyát úgy penderített ki, mint a huzat. A ring szélén közben egy család piknikelt. Volt kockás pléd, sült csirke, meg minden.  Életük első kiállításán fogalmuk sem volt mit várhatnak, mi fog történni. Kihozták a „családi kedvencet” (aki egyébként egy igen neves tenyészetből származik) és inkább csak eszegettek, szemlélődtek. A „családi kedvenc” kutya aznap az összes jelenlévőt leverte és vitte a fajtagyőztest. Pedig nem kis nevek vonultak föl aznap. De basszus… annyira jó volt nézni az arcukat (mármint a családét), hogy mennyire odavoltak attól, hogy nyert a kutya, hogy milyen szinten tudtak neki örülni. Mert aki régóta és sokat csinálja az már nem így tekint rá. Belefásul az ember. Egy sokat kiállításozó tenyésztőnek az „csak egy cacos cac”, századik vagy ezredik, nekik meg egy valószerűtlennek tűnő álom.  Jó néha ilyet is látni, és jó néha őszintén örülni egy másik ember örömének.

Egyébiránt… amikor az ember úgy áll a ringben, hogy egyedül ő kap valami rossz minősítést, a többi meg jót, az letaglózó tud lenni, de amikor a fent említett szituáció áll elő (amikor 20 kutyából 15 kap nagyon jót), akkor inkább csak nevet az ember. Persze bosszantó, hogy kiadtunk érte egy rakás pénzt meg minden, de közben amikor közösen szívunk egy nagyot, az valahogy mindig összehozza a társaságot. Nekem az ilyen kiállításokról csak olyan emlékeim vannak amikor már fájt az arcom a sok nevetéstől. Főleg amikor valaki lead egy fals infót a kiállítás előtt, mint pl. amikor valaki elterjesztette, hogy az egyik kiállításra jön egy olyan bíró, aki egyszerűen rajong a blue merle színért. Ennek köszönhetően persze aki tudott rögtön nevezett merlével, a bíró bácsi meg úgy vágta ki őket mint a szél. Az első 5 kutya után már nagyon gyanús volt. Hát merle kutya aznap egy alkalommal nyert, amikor csak az az egy kutya állt a ringben. Viszont készült egy állati jó csoportkép rengeteg merle kutyával, és tényleg nagyon jól szórakoztunk. Öröm az ürömben. Ettől függetlenül a kiállítók megjegyzik a „nagyon jó” bírókat, mert azért senki sem akar túl gyakran ilyen drágán szórakozni.

(Ezek alól kivételt képeznek a kiemelt fontosságú kiállítások - Cruft’s, WDS, EDS -, ahol nagyon gyakoriak a „nem kitűnő” címek, viszont a címek értéke is más.)

Jómagam mostanában kimaradtam a kiállításokból Az elmúlt években elég intenzíven toltam, de erre az évre egyrészt el is fáradtam, másrészt elég sok ilyen-olyan gátló tényező adódott. Almot szerettem volna ami sajnos nem jött össze, még klubkiállításra sem tudtam elmenni, pedig ha máshova nem is, oda mindig szoktam. Cserébe viszont rengeteget ülhettem állatorvosnál. Szaporodásbiológiai vizsgálatok, balesetek, fertőzések tettek arról, hogy ne unatkozzak. Amint az egyik kutyát rendbe raktam, már jött is a következő megoldandó feladat. Jó lenne egy eseménytelen fél év végre. De úgy látszik, hogy még javában tart ez a széria, miután tegnap kristályosodott ki a mai program, ami megint állatorvos lesz. Az egyik elöl, sántít, a másik hátul, a harmadik nem termékenyül, a negyedikből tegnap óta csöpög a vizelet. Ezek a problémák persze részben abból is adódnak, hogy öregszenek a kutyáim. Win lassan 10 éves.

MÁS…

Sikertelen fedezések:

Az utóbbi időkben ez sajnos elég nagy problémákat okoz. Winnie engem alaposan elkényeztetett, hiszen nagyjából elég volt ha egy kannal tartósan összenézett és már potyogtak is a babák. Emiatt sokszor hallottam milyen szerencsés vagyok. Mondjuk azt már nem mindenki tudja, hogy hány évembe telt eljutni odáig, hogy legyen egy colliem, hogy eljussak egy kiállításra, hogy nyerjek bármit, vagy hogy megszülessen az első almom. Ebben kb. 15 év munkája volt. Szóval eddig szerencsésen elkerült a „nem sikerült” érzés. Idén viszont borzasztóan vágytam a babákra és amikor nem jött össze, teljesen összetörtem. Ilyenkor az ember meggyászolja a meg nem született kisbabákat, majd összekanalazza magát és igyekszik továbblépni. De itt és most zsinórban annyi volt a sikertelen esemény, - annak ellenére, hogy mennyi orvosi segítséget vettünk igénybe - hogy totál kiakadtam. Csináltunk vagy négy különböző fedezést, és semmi. Minden napra jutott egy „ez sem sikerült”. Az utolsó Ivy volt. Annyira biztos voltam benne, hogy sikerült, fel sem merült, hogy nem. Nála teljesen hagyományos fedeztetést akartam, mindent természetesen, emberi beavatkozás nélkül. Hát nem jött össze. Persze tudom, hogy nincs minden veszve és fogunk még próbálkozni, de ez per pillanat nem boldogít. És erre közben ránehezedik az is, amikor ugyanezt hallom egy barátnőmtől és próbálom támogatni, mert tudom, hogy ő még jobban elkeseredett. Miközben mindannyian tudjuk hogyan lehetne továbblépni ebből a mostani feneketlen helyzetből, azt is pontosan tudjuk, hogy ezt egyikünk sem fogja megtenni. A tenyésztésben már nem használható kutyák eladása, elajándékozása lenne az az opció, ami mindent megoldana. A régi állomány ki, az újak be és mehet minden tovább. Csakhogy ez az opció nem opció, erre egyikünk sem képes. És szerintem soha nem is lesz az.

Szóval egyszerűen összeroskadtam a sok negatívumtól, a tehetetlenségtől, a dühtől. Na és ilyenkor kell egy kis PAUSE. Ezért tartottam pár hét szünetet, hogy összeszedjem magam. A többiek persze rettenetesen sokat segítenek, megértenek, támogatnak, és ötletelünk hogyan tovább. Mi.. így páran.

A Mi:

Mi nem állunk egy nagy tenyésztő égisze alatt sem, nekünk sosem volt senki aki támogat, eligazgat, mi csak egymásra számíthatunk. Amikor elkezdtem ezt az egészet nem így képzeltem. Anno úgy gondoltam, hogy lesz majd egy olyan mentor-szerűségem, egy nagynevű, tapasztalt tenyésztő, akinek a keze alatt majd én megkezdem áldásos tevékenységemet. Utána persze önállósodni terveztem, de az elején jól jön a segítség. Hát ez rohadtul nem így alakult. Azok akik most mellettem állnak, akikkel támogatjuk egymást, nem a régi nagy nevű tenyésztők közül valók, hanem olyanok mint én, az új generáció tagjai, akiket a nagyok teljesen magukra hagytak, mert ők azóta továbbléptek ebből, már máshol tartanak. Valaki már nem is ezt a fajtát tenyészti. Ez egy darabig kissé rosszul érintett, mára viszont örülök, hogy így alakult. Mert így senki sem szólhat bele abba, hogy mit hogyan csinálok, hogyan döntök bizonyos helyzetekben. Amit csinálok az 100%-ban én vagyok. Az én döntésem, az én felelősségem. Merthogy ez a lényeg, a döntés súlya, annak következményei, a totális felelősség. Ha egy másik tenyésztő keze alatt ténykedek, akkor a felelősség bizonyos része ugyan lekerül rólam, viszont a döntések egy része is kikerül a kezemből. Az előbbi jó lehet persze, de nem ér annyit, hogy egyetlen döntést is átengedjek bárki másnak.

Az utóbbi idők nagyjából egyetlen pozitív történése, hogy Winnie megint nagymama lett. Ivy alomtesója Liza is fedeztetve lett és abból hála az égnek született két tündéri kisbaba, el is mentünk őket meglátogatni. Megkönnyebbülésemre Liza pont ugyanolyan mama, mint Winnie volt. Figyelő, óvó, gondoskodó. És meg kellett zabálni, annyira örült nekem. Csak álltam ott és néztem milyen komoly felnőtt lett belőle. Már anyuka. Pedig még nemrég ő is kisbaba volt aki itt szaladgált nálam a kertben, akit én segítettem a világra, akit minden percben aggódva figyeltem. Egészen szentimentális pillanat volt az ő kölykeit a kezemben tartani. Mert ezek azok a percek, amikor azt gondolom: igenis megérte!