2016. március 3., csütörtök

Magamról - a kezdetek

Ezt a bejegyzést Nikolnak ajánlom.......

Ma visszaolvastam pár régebbi bejegyzésem. Tényleg nem volt hülyeség elkezdeni ezt a blogot, mert egy csomó mindenre már nem is emlékeztem. Olykor egészen elérzékenyültem rajta. 
Anno, amikor még a weboldalamat terveztem, gondolkodtam milyen menüpontok legyenek rajta. Nem akartam túl sok dolgot felpakolni. Úgy gondoltam legyenek rajta fent a legszükségesebb információk, de semmi több. A kutyás weboldalak egyik leggyakoribb menüpontját, a "Magamról"-t elhagytam. Pedig előszeretettel olvasgatom mások oldalán, hogy ki, hogyan lett az ami. Mármint tenyésztő. Mert erre mindenkinek más az inspirációja, és szeretem megismerni mások történetét. Érdekel, hogy ki mennyi idősen kezdett el foglalkozni egyáltalán a gondolattal, hogy tenyésztő legyen, vagy kiállításozzon, és mit milyen sorrendben valósított meg. De mindig az indíttatás izgat a legjobban. Mi volt az indukáló tényező? Hogy ez valakinek a hatására történt, vagy más okból? És ha igen, akkor kiére? Mert az elindulás szerintem alapvetően meghatározza a későbbieket. 

Nálam valahogy így történt....
Arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy a kutyák iránti szeretetem mikor kezdődött. Szerintem nagyjából akkor amikor először láttam kutyát a babakocsiból. Akárhova mentünk, ha kutyát láttam nem bírtam magammal. Azonnal simogatni akartam. Közben pedig iszonyatosan vágytam rá, hogy nekem is legyen. Később borzasztóan irigyeltem minden osztálytársamat akinek volt kutyája. Ez az egész egyébként azért érdekes, mert Anyu nagyon félt a kutyáktól, de próbált minket úgy nevelni, hogy ebből semmi se ragadjon ránk. Pártolta a rajongásomat, de az, hogy mi kutyát vegyünk, szóba se jöhetett. Ok volt erre a kis lakótelepi lakás, meg Anyu félelme a kutyáktól. 
Ha jól emlékszem 1990-ben kaptam karácsonyra egy állati jó kutyás könyvet (David Taylor: Arany kutyakönyv). Abban láttam egy gyönyörű gold sable kant (majd utánanézek a nevének), akibe egyből beleszerettem. A colliek iránti rajongásom abban a pillanatban kezdődött, amint odalapoztam a könyvben. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem arról a csodaszép kutyáról. Ismertem persze a fajtát már korábban is, de az addig látott colliek még csak nem is hasonlítottak arra a gyönyörű angol kutyára.



Azonnal elkezdtem annyi tudást magamba szívni a collieról, amennyit csak lehet, hogy amikor Anyu elé tárom szándékaimat, legyenek meggyőző érveim, hogy miért pont egy collie kell nekem, és ezzel mindenki milyen jól fog járni. Anyu majd két évig ellenállt. Én meg közben lelkesen gyűjtöttem mindent ami collie. Vettem a kutyás lapokat, hogy kivághassam belőlük a collies képeket, cikkeket, majd egy albumba ragasztottam mindet. Minden kellett ami collies; puzzle, kispárna, szobor, poszter, könyv, stb., szóval tényleg minden. 1991-1992 körül az egyik kutyás lapban olvastam a kutyakiállításokról. Azonnal menni akartam, - nem is volt kérdés - hogy élőben is minél több colliet lássak. Anyu családi program keretin belül kivitt minket egy Budapest CACIB-ra. Az első pár alkalommal még végignéztük az összes fajtát, bár engem csak a collie érdekelt. Láttam, hogy mindenki katalógussal mászkál, és bár fogalmam se volt mi van benne pontosan, de nagyon akartam egyet, úgyhogy vettem. Alaposan áttanulmányoztam, hogy mi-mit jelent benne. Elég sok kiállításra mentem a 90-es évek elején. A pesti rendezvényeken már egyedül is boldogultam, vidékre meg Apu kísért el többször. Tata, Szeged, stb., mentünk ahova csak tudtunk. Ezért nagyon hálás vagyok nekik, mert ha valakit ez nem érdekel annyira, mint engem, akkor nem lehet túl izgis dolog végigállni a bírálatokat a ring szélén. Katalógust minden alkalommal vettem, és különböző színekkel jelölgettem, megjegyzéseket írtam bele a látottakról. Közben előfizettem az Angol Pásztorkutya Híradóra, meg begyűjtöttem az évkönyveket is. Ezeket rengeteget tanulmányoztam. Anyuék már nem is értették mit lehet ezeken annyit olvasni, mindegyik tiszta rongy volt. Szegény Anyu egy főzés alatt sokkal többet tudott meg Kőakói Auróra Pimpáról, mint amennyit szeretett volna (asszem a teljes törzskönyvet felolvastam neki nokedliszaggatás közben). De hát valakivel muszáj volt megosztanom a megszerzett infókat. :-)
1991 végére már elég sokat tudtam a fajtáról, és azt is pontosan tudtam, hogy melyik kennelből akarok kutyát. Anyut is sikerült végre megpuhítanom, így belement abba, hogy legyen egy colliem. Silver Dream kutyát szerettem volna, de mikor Anyu meghallotta, hogy mennyibe kerül, azt mondta, hogy ez biztos nem fér bele a keretbe. 12 000 Ft volt ott egy kölyök akkor. Nekem Anyu 6000-et adott a kutyára. Így felcsaptam az Expresszt, és találtam is magamnak egy gold sable szukát, aki belefér a keretbe. Így került hozzánk Léda, azaz Remetehegyi-Rekettyés Adél /Léda törzskönyve/.

Lédával 1993 nyarán 


Akkor még fogalmam sem volt, mi a különbség kutya és kutya között (mert annak ellenére, hogy a fajtában jártas voltam, a kutyavásárlásban nem). Léda nem egy showkutya volt, de nagyon szerettem. Arról viszont, hogy kiállításra menjek vele le kellett mondanom. Majd az életem alakult úgy, hogy az egész kutyázás dologról le kellett mondanom. Persze azért közben is foglalkoztam vele, de csak passzívan szemlélődhettem. A Silver Dream kutyákért viszont továbbra is rajongtam. Amikor kiállításon megpróbáltam szóba elegyedni pár tenyésztővel sokszor elhajtottak. Pedig nem akartam tolakodó lenni, csak szerettem volna kérdezni pár dolgot, meg kicsit ismerkedni velük, de a fogadtatás nem mindig volt pozitív. Az egyetlen akihez sose mertem odamenni, az pont annak a kennelnek (Silver Dream) a tenyésztője volt, ahonnan kutyát szerettem volna. Azután egyszer összeszedtem minden bátorságomat és írtam neki egy "rajongói" levelet (1992-ben). Szerintem én voltam a legjobban meglepődve, amikor válasz érkezett rá. Ez a levelezés még olyan régimódi formában folyt, papíron. Szóval megérkezett a válasz, és eszméletlen boldog voltam, bevallom kicsit sírtam is. Judit a válaszlevelében meghívott magához, hogy személyesen is megismerkedjünk. Alig vártam a napot, tökre készültem rá. Kihéveztem hozzá Szigetszentmiklósra, és majd az egész napot ott töltöttem. Judit kiengedte nekem a kutyákat, én meg csak tobzódtam köztük. Pont volt nála alom is. Kérdezte, hogy nekem melyik kölyök tetszik a legjobban, én meg rögtön ráböktem egy blue merle babára, aki középen ült. Azt mondta, hogy pont őt akarja megtartani. A kiskutya neve Kiwi volt (Silver Dream Blue Kiwi). A kutyadögönyözés után sokat beszélgettünk. Mesélt is, meg kérdezgetett is. Láttam, hogy felkészültségem néha megdöbbenti, mondta is. A legtöbb kutya törzskönyvét ugyanis oda-vissza fújtam. Attól kezdve ha találkoztunk, mindig köszönt és néha beszéltünk telefonon. 
Azokban az időkben került hozzánk egy Szelim nevű dark sable collie, akinek a gazdájával sétáltatás közben ismerkedtem meg. Baromira irigy voltam rá, mert ő bár nem akart kiállításozni, volt egy olyan gyönyörű kutyája, ami simán bárhol megállta volna a helyét. Amikor a gazda megbetegedett, én vittem Szelimet sétálni egy másik lánnyal a lakótelepről, aki szintén collie fanatik volt. 
Lédától sajnos később meg kellett válnom, mert a sok költözés, változás nagyon megviselte szegényt. Egy barátnőm - aki sok időt töltött nálunk és jól ismerte a kutyát - mondta, hogy ő szívesen gondoskodik róla hátralevő éveiben, így megállapodtunk abban, hogy hozzá kerül. Nagy házuk volt hatalmas kerttel. Párszor lementem meglátogatni, de egy idő után megkértek, hogy ne menjek. Léda ugyanis minden alkalommal utánam szökött és sírva nézett utánam a hévmegállónál. Igazuk volt. Ez senkinek sem volt jó, csak fájó pillanatokat okozott, így nem mentem többé. Lédának kölykei is születtek a szomszéd gold sable collie kantól, a kölykök egy részét pedig hazavittem Pestre, hogy én keressek nekik gazdit. De megtartani nem tarthattam meg egyet sem. Végül mind gazdihoz került.

Amikor végre úgy alakult az életem, hogy vehettem egy colliet, azonnal felhívtam Juditot. A legnagyobb vágyam az volt, hogy Kiwitől legyen egy kölyköm, mert amióta megpillantottam őt kiskorában, azóta vágytam egy merle babaára tőle. Kiwi karrierjét folyamatosan nyomon követtem. Láttam sok kiállításon, és nagyon tetszett. Elképesztően szép színe volt, és csodaszép mosolygós pofija. Elég nagy szerencsém volt, mert pont volt tőle akkor egy alom. Az utolsó. És volt benne 3 merle szuka. Brandy, azaz Silver Dream Blue Gloria Gaynor 2000-ben került hozzám /Brandy törzskönyve/.

Brandy baba 2000 őszén


Nem volt zökkenőmentes az indulás, mert rögtön az elején elkapott valami elég csúnya fertőzést és több hónap volt mire kikezelték. A betegség ideje alatt nem is gondoltam arra, hogy kiállításozzak vele, utána meg sajnos egyéb okokból nem jött össze. Brandy valamivel 8 éves kora előtt halt meg. Jóindulatú daganata volt, de nagyon rossz helyen, amit nem lehetett operálni. 6 évesen lett beteg és kb. 2 évet jósoltak még neki az orvosok. Pont ennyi is lett. Borzasztóan megviselt az elvesztése, de tudtam, hogy nem bírom ki kutya illetve collie nélkül.
Pár hónappal Brandy halála után elkezdtem nézelődni blue merle szuka után. Lissai Erikánál volt egy alom, és én rögtön beleszerettem az egyik merle szukába, aki sajnos már le volt foglalva. Majd egyszer csak kaptam egy telefont, hogy a leendő gazdi visszamondta, és az enyém lehet ha még szeretném. Hát persze, hogy igen! 2008 elején megérkezett hozzám Sophie azaz Rineweld Blue Balys /Sophie törzskönyve/.



Úgy voltam vele, ha törik ha szakad, vele most már mindenképpen el akarok kezdeni kiállítani. Sophieval eleinte lakásban laktam, de hamarosan sikerült kertes házba költözni, így vehettem mellé egy másik kutyát is, akkor jött Winnie, aki Brandy rokona, szintén Silver Dream.
Mint már említettem, Winnie nem rajongott túlzottan a kiállításokért, de Sophie imádta. És nekem életemben először végre volt egy kiállítási kutyám, aki még eredményes is volt. Sophie a legtöbb kiállításon győzött. Én meg állatira boldog voltam, hogy végre, majd 20 év várakozás után teljesült az álmom. De sajnos hamar vége szakadt a sikernek. Sophie nem élte meg a 3. születésnapját. Miután kiderült, hogy beteg még 1 kiállításra elvittem, hogy befejezze a megkezdett címeit azután vége lett. A betegség pár nap alatt, hirtelen döntötte le a lábáról. El kellett engednem.  Azon kívül, hogy majd megszakadt a szívem Sophie-ért, annyira szerettem őt, vele együtt el kellett engednem a régóta dédelgetett terveimet is. De soha nem adom föl, lehet akármilyen nehéz, én akkor is csinálni fogom! Valahogy összekapartam magam romjaimból, és akkor jöttek a fiúk......

Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése