Agent Provocateur Collies: 8 hetesen

Az elmúlt napokban nagyon nem fotóztam, pedig voltak történések. Múlt kedden délután látogatóink voltak, majd rongyoltunk a szemorvoshoz. Már hétfőn is láttam, hogy a kicsik nem valami formásat kaksiznak, de keddre már aggasztott, hogy jól láthatóan hasmenésük van. Igazából amióta csak tápot kapnak, nem valami bíztató a kaksijuk. Túl bűzös, túl híg. Majd több embertől is kaptam olyan visszajelzés, hogy a Real Nature Wilderness kölyöktáp bármilyen jó összetételű is, a colliek valamiért nem bírják, megy a hasuk tőle. Kedd délutánra úgy összeszarozták magukat, hogy alig bírtuk belőle legalább nagyjából kivakarni őket. Úgy mégse indulhattunk el. Természetesen az volt az első, hogy amint betettük őket a kocsiba, azonnal bekaksizott az egyik, aminek egész úton – még feltakarítás után is - érezhettük átható aromáját. A kedvük amúgy jó volt, ettek ittak rendesen, nem látszott, hogy betegek lennének, de az a fránya hasmars. Ahogy anno egy igen tapasztalt tenyésztő mondta: nem az a kérdés, hogy fognak –e fosni a kölykök, hanem az, hogy mikor. Hát ez nagyjából igaz is, eddig csak egy alomnál sikerült megúszni, a többinél nem. A szemvizsgálat után (mindenki rendben volt) kértem a dokitól probiotikumot meg egy kis hasfogót. A kajájukat lecseréltem Farmina Gastrointestinal tápra, ami kíméletes a gyomorhoz. Másnap reggelre kicsit javult a helyzet, de még mindig nem volt az igazi. Következő napra meg inkább romlott a dolog. Bence mondta vegyek nekik Endia pasztát és este kijön megnézni őket. Megmérte a lázukat, nem volt. Megnézte az általános állapotukat, azt mondta az is rendben, esznek isznak, ellenállnak. Azért kaptak még egy adag Endia pasztát, meg pár szurit. A pasztát kapták még amíg volt, a szurikat meg vasárnap ismételte. Ma már formázott bogyeszokat toltak, reméljük így is marad. A legjobb az, hogy elfelejtettem kivenni a büdös vetbedet a kocsiból, így munkába menet is érezhettem a szagot. Esküszöm kéne ilyen Wunder-baum illatosító, már tisztára hiányzik ha valahol nem érzem. Ilyenkor az is mindig eszembe jut, hogy ugyanattól a tenyésztőtől anno amikor megkérdeztem, hogy mi az amit egy tenyésztőnek fontos megtanulni, azt mondta a száján keresztül lélegezni. Hát igen, ez sem volt hülyeség, gyakorlom is rendesen. Jaaaj csak jöjjenek rendbe! Non-stop ment a para.

Az utóbbi napokban egyébként több látogatónk is volt, de sokszor inkább rövidebb időre, így nem is gondoltam arra, hogy közben fotózgassak. Végre eljött Era is megnézni a kölyköket. Fú de vártam. Annyira kíváncsi voltam, hogy vajon amit eddig látok/látunk az úgy van –e. És igen, szinte pakkra azt mondta, mint eddig mindenki más. Azt is betaláltuk, hogy Mambo tiszta Rineweld kölyök, ezt most már Era is megerősítette. Jaj most nagyon sajnálom, hogy ott és akkor nem fotóztam, de miután tudtam, hogy csak kb 1 órát marad, inkább kérdeztem. Ririke közben folyton puncsolt neki, állandóan puszizott és vakartatta magát, a kis tündérbogaram. Úgy szeretem azt a kiskutyát, meg kell zabálni olyan édes. De az egész banda borzasztóan barátságos, nagy érdeklődést mutatnak minden és mindenki felé. Vettem nekik játékokat, azok egyáltalán nem érdeklik őket, csak a zokni, az üres kólásüveg, meg a papírtörlő guriga kell nekik. Utóbbival csak addig hagyom őket játszani, amíg csak futkároznak vele, ha megenni akarják elveszem. Ne egyék már meg. A kólásflakonról is leszedem a címkét és jól megmosom mielőtt megkapják.

Most már ismerik az összes felnőtt kutyát, találkoztak Fleshi edző bával, aki futtatja őket, Winnie nagymamival, aki farokcsóválva üdvözölte az ifjúságot. A két trit viszont csak rácson keresztül engedem érintkezni a kölyökkel. Persze tök jó lenne, ha mint egy családi filmben mindenki együtt rohangálna egy nagy mezőn, de megmondom őszintén a két tri annyira domináns, ráadásul már öregek, nem túl türelmesek, hogy inkább nem kísérletezek. Bár a két öreg semmiféle agressziót nem mutat feléjük, jobb nem kísérteni a sorsot. Esküszöm Flesh ahogy öregszik – már a 9. életévét tapossa – úgy kezd puhulni. Sokszor már inkább bújós szeretetkoldus puntyurka, mint Zordon az Oroszlánkirályból. Érdekes, hogy amikor Winnie megjelenik, a kölykök azonnal odarohannak, de sokkal nagyobb tisztelettel kupordnak elé, mint a többi kutyához. Azért látszik ki az úr valójában, hogy Win olyan erősen domináns személyiség, hogy azt már a pici kölykök is érzik, vele máshogy kell viselkedni. Olyan állati érdekes megfigyelni a különböző viszonyokat, hogy mennyire másképp viselkedik több kutya nagyobb helyen, mint egy kutya lakásban. Miután mindkettővel van tapasztalatom, látom a különbségeket. Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy aki azt hiszi a collie nem való lakásba, az mekkorát téved. Amikor lakótelepen laktam collieval rengeteget sétáltunk mindenfelé, elég nagy kutyás társaság is jött össze, akiknek nagy része collies volt. Nem volt ritka, hogy a békásmegyeri lakótelepen 6-8 collieval sétáltunk. Azt a környéket a mai napig annyira szeretem, hogy amikor beüt a jó idő azonnal viszem őket Békásra a Duna partra. A lényeg, hogy a collie lakásban is pont olyan jól érzi magát, ha rendszeresen – és naponta legalább egyszer hosszabban - van sétáltatva, és nincs napi 12 órát egyedül hagyva. Nekik csak a gazda közelsége a fontos. Ezért is engedem be a lakásba mindig a kutyákat, mert szeretek velük lenni bent is. Szeretem ha odafekszenek a lábamhoz ha tévézek, vagy mellettem szuszognak ha alszom.

A fentieket pár napja írtam. Robognak a napok és már a 2. oltásnál és egy újabb féreghajtásnál tartunk, Bence várhatóan pár percen belül érkezik. A kicsik azóta úgy néz ki rendbe jöttek, remélem az oltás után is így marad. Tegnap lettek hetesek, már igazi kiskutyák, jól látható személyiségjegyekkel. Rengeteget játszanak, hatalmasakat futkosnak, ugrálnak, szinte kimeríthetetlen az energiájuk. Azt szeretnék, hogy egész nap csak velük foglalkozzak, és akkor is játszunk nagyokat, ha az éjszaka közepén pár percre felkelek. Most kezd tudatosulni bennem, hogy a hét végére már hárommal kevesebben lesznek. Mindegyiket nehéz szívvel engedem el. Elég gyakran meg is kérdezik, hogy nem szakad –e meg a szívem, hogy meg kell válnom tőlük. Hát persze, hogy de, minden kiskutyát megsiratok kicsit akit elvisznek tőlem. Hiszen én nevelem őket 0 napos koruktól, elkerülhetetlen, hogy hozzám nőjenek. De azt is tudom, hogy jó helyre kerülnek, lesz egy (vagy több) szuper gazdijuk, akiknek sök örömöt fognak okozni, és vica versa. Ez sajnos egy ilyen dolog, mindet nem tarthatom meg. De néha azért egyet-egyet igen. Most pl. Su a kis Sushi marad velünk.

Szóval lassan ez a kaland is a végéhez közeleg. A kicsik kirepülnek a fészekből és önálló életet kezdenek. Mi meg maradunk itt tovább, így hatan, Winnie, Flesh, Maddox, Ivy, a kis Sushi meg én.

Ancsa jött fotózni a kölyköket, és volt olyan merész, hogy közéjük ült mezítláb.