Heti honlap-készítős kutakodásom
során megint rengeteg érdekes dolgot találtam. Miközben régi törzskönyveket,
képeket tanulmányoztam, olyan szemszögből is elkezdtem vizsgálni őket, ami
eddig eszembe se jutott, bár fogalmam sincs miért. Miközben annyira evidens.
Mint például az, hogy a kutyatenyészést a történelem mennyire erősen
befolyásolta, illetve befolyásolja a mai napig. Az a fajta tenyésztés amiről ma
beszélünk a modern kor találmánya. Persze kutyákat korábban is tenyésztettek,
de az első mindig a funkció volt, a kutya használhatósága, nem pedig a küllem.
A küllem igazából az 1800-as évek második felére vált fontossá. 1859. Ekkor
tartották meg az első kutyakiállítást Angliában. Nagyjából ekkora tehető a
modern fajták kialakulása, többek közt a collie létrejötte is. Persze
tenyésztettek ezerrel már az ókori birodalmakban is (és a collie sem hipp-hopp
ott termett a viktoriánus korban), de ott az volt a lényeg, hogy a kutya
segítse a vadászatot az egyiptomi sivatagokban, vagy, hogy vérengző fenevadként
vesse rá magát a gladiátorokra az arénában, fogjon patkányt, tereljen, őrizzen,
vagy bármi más. Az viszont, hogy a kutya csak álljon, vagy ritmikusan mozogjon
és szép legyen, a modern kori felsőbb osztályok sportja lett (sok ezer vagy
tízezer éves viszonylatban, az elmúlt kb. 150 évet mondhatjuk modernnek).
A kutyatenyésztés túlélt sok
viharos időszakot, de ami majdnem végleg megsemmisített mindent az a II.
Világháború volt. Nemrég az Indexen olvastam egy cikket arról, hogy az angol
kormányzat a ’30-as években hirdetésben kérte a tenyésztőket, tulajdonosokat
arra, hogy altattassák el a kutyáikat, mert háború kitörése esetén élelemhiány
lesz, és nem lesz a kutyáknak mit enni. Tömegesen, ezrével altatták el a
kutyákat. Később a maradék állománnyal bombázások, katonák, vagy - sok
országban - éhező civilek végeztek. Azt hiszem, hogy a II. Világháborút nem
lehet olyan aspektusból vizsgálni, hogy annak ne valami borzalom legyen a vége.
A blue merle collie állomány akkor majdnem teljesen megsemmisült. Hogy pár
kutya mégis túlélte, az olyan tenyésztőknek volt köszönhető, akik még idejében
észlelték a veszélyt, és kutyáikat az USA-ba és Kanadába mentették (pl. Beulah
kennel). A háború után a visszakerült kutyáikkal és azok leszármazottaival
folytatták a tenyésztést.
Mindezek tanulmányozása közben
rengeteg fotót néztem át, és egészen szentimentális nosztalgia fogott el amikor
a ’10-es, ’20-as évek tenyészeteinek képeit nézegettem. Miközben valami hihetetlen
mély tisztelet ébredt bennem a régi kutyák és tenyésztőik iránt. Micsoda
gyönyörű kutyák voltak ezek. És értem én persze, hogy egy fajtának változnia,
modernizálódnia kell, mégsem értem, hogy miért büntetjük ma, ha egy kutyában a
régmúlt nemzedékek tulajdonságai fedezhetők fel? Miért van az, hogy a régi nagy
nevek ma valószínűleg repülnének egy „jó”-val vagy „nagyon jó”- val? Sosem
szerettem volna vitába szállni azzal, hogy kinek mi a típusa, vagy ki melyiket
tenyéssze, de alapvetően meg kéne becsülnünk azokat a kutyákat, akik egy
korszak szellemiségét, tendenciáját hordozzák. És mindegyiknek helye kell, hogy
legyen ebben a mostani világban. Mert bármelyik képre pillantva úgy gondolom,
hogy ez a legszebb fajta a világon. A ’30-as években is az volt, és most is az.
Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. Amikor egy régi kutya, régi
tenyészet képeit nézem folyton arra gondolok, hogy bárcsak egy percre ott
lehetnék, hogy lássam őket élőben, hogy megérinthessem őket egy pillanatra. És
az ha egy darabka belőlük itt lehet velem, hihetetlen érzés.
Persze a régiek közül is
megvannak az abszolút kedvenceim. Főleg azok akikben megvolt az az
arisztokratikus elegancia, amitől a collie olyan különleges. Szedegettem össze
a képeket róluk, alaposan átnéztem a törzskönyvüket, meg persze a
leszármazottaikat. Majd első körben sok generációra visszamenőleg átnéztem
Maddox törzskönyvét is. Ugyan néztem már vissza mindegyik kutyámét, de
elsősorban azért, hogy megnézzem vajon tényleg minden mai collie Old Cockie-ra
vezethető –e vissza. Maddox törzskönyvében viszont anno csak pár generációra
mentem vissza, s miután ott csak és kizárólag francia kutyák voltak, azt sem
tudtam, hogy Maddox eredetileg milyen angol vonalakból származik. Hát jó sokat
lapoztam vissza mire találtam egy angol kutyát, és még vagy ötöt mire az egész
törzskönyv teljesen „kiangolosodott”. És akkor jöttek a meglepik. Azok a régi
kutyák akiket kigyűjtöttem magamnak, mint kedvencek, szinte kivétel nélkül
megtalálhatók a törzskönyvében. Miközben rájöttem, hogy talán a fanatizmus
határán állok akkor, mikor majdnem elsírom magam azon, hogy Maddox (s mint kiderült Flesh is) egyenes ági
leszármazottja Witchcraft of Rokeby-nek. De édes Istenem az a szuka… hát abba
szerelmes vagyok amióta megláttam.
Witchcraft of Rokeby
tricolor szuka
szül: 1963
És most végre jól szemügyre
vettem az ősöket, miután ezerszer hallottam a „bezzeg a régi colliek” kezdetű
mondatot. Igazából most sem értem, ahogy akkor sem. Ez a mondat legtöbbször a mérettel és a
testfelépítéssel kapcsolatban hangzik el. Végignéztem a régi standareket is,
egészen a kezdetektől. A collie standard mérete egyáltalán nem változott. A
régi (pl. 1881-es) leírásokban is hajszálra ugyanaz a méret szerepelt, mint
most. Akkor vajon miért van, hogy a mindig olyan nagy nosztalgiával emlékszünk
a régi „nagy” kutyákra? Talán azért, mert bár a standard méret régen is
ugyanekkora volt, sokkal több lehetett a méreten felüli vagy a felső határon
mozgó collie. Ma meg inkább az ellenkezője jellemző. Azt is megnéztem, hogy az
amerikai kutyák valóban nagyobbak –e. Hát igen. Európai: szuka 51 – 56 cm / kan
56 – 61 cm. Amerikai: szuka 56 – 61 cm / kan 61 – 66 cm. Szóval az európai
kutyák ideális mérete valójában változatlan az első standard kiadása óta. A
másik ugye a testfelépítés amit sokszor emlegetnek, hogy bezzeg a régi kutyák..
ó hát azoknak olyan felépítésük volt, hogy csak na, nem úgy mint a
mostaniaknak. Jelentem – kb. 1000 fotó átnézése után – hogy nem. Semmivel sem
voltak jobban vagy rosszabbak, egyszerűen csak mások. Ha egy hiba eltűntetésére
nagyon törekednek a tenyésztők, az csak megalkuvással kivitelezhető. Akkor be
kell nyelni helyette egy másik hibát, ami esetleg kevésbé zavar. És akkor néhány
évente egyszer megjelenik valahol a szinte tökéletes kutya, akibe igazából
senki nem tud belekötni, aki mindenkinek tényleg tetszik, aki mindenkinek
típusa.
Az viszont határozottan nem igaz,
hogy a collie az elmúlt évtizedekben teljes mértékben „elromlott” volna. Valójában a régi és új
kutyák összehasonlítását nagyon megnehezíti a szőrzet mennyiségének változása.
Nagyon nehéz fotó alapján megállapítani pl. a stop mértékét, mert lehet
virtuális stop a kutyán, ami tulajdonképpen nem stop csak bazi vastag szőr.
Ahogy a csontok vastagságánál is. Találkoztam már olyan collieval akinek
elképesztően vastag csontja volt, legalábbis első ránézésre, majd amikor a
gazdája lenyomta a szőrt, akkor látszott a csont igazi vastagsága, ami egy
teljesen átlagos collie csontozat volt. És megmondom őszintén, hogy rengeteget
gondolkoztam azon, hogy vajon mikor lett az elvárás egy collie-tól, hogy olyan
vastag csontja legyen mint egy aussie-nak? Mindezek okán én kifejezetten
pártolom a vedlett kutyák kiállítását, mert akkor látni igazán, hogy mi van a
szőr alatt.
Az elmúlt napokban nagyon de
nagyon átértékeltem a dolgokat, és azon gondolkoztam, hogyha elölről
kezdhetném, vajon másképp csinálnám –e. És tulajdonképpen nem. Amire én most a
legjobban vágynék, az egy szelet a múltból. Egy kis collie-klasszicizmus,
valami antik báj, finomság. Mindezt angolosan körítve. Ez pedig most adott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése