Jelentés

Jelentem Winnie jól van. Voltam vele kontrollvizsgálaton pár nappal a műtét után. Láza nincs, étvágya, közérzete jó, a seb szépen gyógyul. A gallért még viselnie kell, de már csak pár nap és végre levehetem róla. Utálok gallért adni rájuk, egyrészt azért, mert nem szeretem nézni ahogy csórikáim szenvednek benne (főleg a közlekedés elég nehézkes), másrészt meg a gallér alatti szőr úgy össze tud állni, hogy ember legyen a talpán aki azt később ki tudja bontani. (Főleg ha hetekig kell hordaniuk.) Mondjuk Win esetében ilyen probléma nincs, merthogy szőre sincs jelen állapotban. Olyan mint egy hurkapálcika. A nyakán meg ott virít a nagy kék gallér. Nem a sima állatorvosi műtéti gallér, hanem egy nyakmerevítő, ami ugyan a mindennapi tevékenységeiben nem gátolja annyira, viszont olyan mintha folyton egy mentőcsónakban ülne. Hurkapálcika egy mentőcsónakban. 

Ez lenne az

Egyébként amennyire megörültem ennek a nyakmerevítős lehetőségnek, annyira nem ajánlom senkinek, főleg nem collie-hoz. Ez egy colliet nem sok mindenben akadályoz meg. Win esetében is csak azért működik, mert ő túl lusta ahhoz, hogy egy kicsit is strapálja magát. Amint valami akadállyal szembesül, már fel is adja a harcot. De a többieknél nem vált be. Eredetileg Maddox kapta a nyáron, amikor combon szúrta magát egy toklásszal ami betályogosodott és fel kellett nyitni a lábát. A műtét után ajánlották ezt az izét, de Maddoxnak ez semmi akadályt nem jelentett, ugyanúgy nyalogatta magát. A hagyományos műtéti gallért egyébként bármelyik kutyám kb. 30 mp alatt leszedi magáról, tök mindegy mennyire szorosan van rajta. Egyszer végignéztem az a ablakból, hogy Flesh hogyan csinálja és nem akartam hinni a szememnek. A gallér egyik oldalát benyomta a fal és a kutyaház közé, jól beszorította, és a mellső lábaival húzta lefelé. Sec perc alatt lent volt. Maddox egy kicsit póriasabb, ő egyszerűen addig rázza magát, míg a gallér le nem esik. Már ver a víz, ha gallért kell valamiért rakni rájuk, mert mindent lebontanak magukról. Ha a teljes testet átkötözöm, azt is leszedi bármelyik. Egyszerűen nem értem miért nem csinálnak valami spcekó cuccot ilyen esetekre olyan kutyáknak akiknek előre keskenyedi a feje. Na mindegy, ennyi most talán elég is mint galléros intemezzo. 

Ma megpróbáltam pár képet készíteni az utolsó szál babámról, Mambáról, mivel végre volt 2 esőmentes óra. Egyedül kiskutyát fotózni olyan, hogyha az ember jó hangulatban van, akkor nagyon szórakoztató tud lenni, de ha nem, akkor.......ááááááááááááááááááá. Mert egy kiskutya nem tud még pózolni, nem áll meg oda ahova kérem, nem figyel és nem érdekli semmi, csak az, hogy én ott vagyok a kertben. Mindenáron követnie kell. Egy majd 4 hónapos kölyök egyébként is abban a korban van, hogy nehéz róla egy normális képet lőni, mivel össze-vissza nyúlik a teste, a fülei pedig a fogváltás miatt hol így, hol úgy állnak. (Ezért is szoktam nekik ilyenkor egy kis Cal-D-Phos-t adni.) A 3-5 hónapos babák alkatra leginkább egy bárszékre emlékeztetnek, mert a lábuk hirtelen hosszúra megnyúlik, de a test többi része ezt még nem képes követni. Egy ennyi idős baba nem éppen a legelőnyösebb formájában van, de ez viszonylag gyorsan változik. 

Mambát meg kellett mérni az utazás miatt, így most pontos adataim vannak róla. Egy hét múlva tölti a 4. hónapot, a jelenlegi súlya 13 kg. Marmagassága 47 cm, legnagyobb testmagassága (a feje búbjánál) 60 cm, a testhossza farok nélkül 85 cm. Nagyon domináns kölyök, amit szegény Ivy-n gyakorol folyton. Igazi törpeterrorista. Ami viszont teljesen lenyűgözött, hogy még életemben nem láttam kölyköt aki így szerette volna a fésülést. Nem hogy nem stresszeli, de úgy bele tud merülni, hogy el is alszik fésülés közben. A kicsiket ugyanis muszáj néha jó alaposan átkefélni, egyrészt mert a puha, ugyanakkor igen dús babaszőr nagyon össze tud állni, másrészt, hogy szokja, mivel felnőtt korában elkerülhetetlen a szőrtakaró rendszeres karbantartása. Én igyekszem őket hamar asztalhoz, és keféhez szoktatni, amit persze eleinte általában egy kis hisztivel fogadnak, de muszáj, így megcsinálom ha tetszik nekik ha nem. Meg kell szokniuk. Mindenesetre eléggé élveztem, hogy Mamba így elfekszik közben és nem kell vele szenvedni. Kicsit meg is masszíroztam jutalmul. 

Visszatérve a fotózáshoz valahogy így nézett ki a dolog:

Ivy és Mamba ülnek egymás mellett gyönyörűen, mire én megpróbálom őket lekapni.

- Fú de jól beültetek, csak meg ne mozduljatok!

- Mi van? Mi van? Hívtál?

- Mamba kérlek ne állj a lábam elé, mert így nem tudok egy normális képet készíteni. Túl közel vagy!

- Ok! Akkor idejövök. Így jó lesz?

- Menj kicsit távolabb, ahol nem lóg be a slag a képbe!

- Itt jó?

- Fú végre de szépen beálltál, bár egy kicsit közel, de legalább már használható távolságba. Most nézz ide Mamba!

- Hova? Mit kell nézni?

Végülis rájöttem, hogy minden fotózásnak van egyfajta evolúciója. Ahogy telik az idő, és a baba megunja, hogy folyton engem kövessen, akkor végre tudok pár olyan képet lőni, amitől nem kaparom le a falat.

Amikor legalább azt megérti, hogy menjen kicsit távolabb tőlem, bár a "Kérlek ne indulj el felém!" felszólítás még hidegen hagyja. 

Majd megérti az Állj! és a "Csak nézz rám, de ne rohanj ide!" mondatokat is, mert mivel kb. 1 órája dekkolok a fűben kezdi elveszteni az érdeklődését irántam. A "Kérlek a fehér oldaladat mutasd!" egyelőre teljesen esélytelen. (Ivy meg a háttérben trollkodik.:-)

De szép lassan mindennek eljön az ideje, és kezdi felfogni mit akarok azzal a klassz izével a kezemben amiről egy igazán jól rágható kis zsinór lóg le. 

Sok szenvedés után végül ennyit sikerült összehozni, de ez is több mint a semmi.