A télen született alomnál az a "legjobb", hogy a kölykökkel kapcsolatos teendők rendre összecsúsznak a karácsonyi előkészületekkel. Mindig adódik valami tennivaló ilyenkor, ami miatt még karácsony előtti nap is muszáj rohangálni. Emlékszem 2 éve karácsonykor volt nálam az első alom, a kicsik még csak pár hetesek voltak 24-én. Az ünnepi asztalt meg is kellett bontanom, hogy hazajöjjek szopiztatni a babákat. Már nem nekem természetesen hanem Winnek. Mikor hazaértem láttam, hogy Win megelőzött és mindent lebontott ami az útjába állt, hogy a kicsikhez férjen.
Visszatérve a mai napra. Elérkezett az újabb oltás és féreghatás napja, így felkerekedtünk Ivy-val és elzarándokoltunk az állatorvoshoz. Nagyon büszke voltam rá, olyan jól viselkedett. Az autóban meg se nyikkant, nem volt se hányás, se pisi se kaki. Az orvosnál rengetegen voltak, elég sokat kellett várakozni, de Ivy türelmesen, egy hang nélkül ült a pulton ahova feltettem. Pedig egy macska irtó hangosan nyávogott, mire az összes kutya ugatni kezdett, jó nagy hangzavar volt, de Ivy meg se rezzent. Inkább azzal volt elfoglalva, hogy megdöntse az egységnyi idő alatt adott legtöbb puszi rekordját. Meg is jegyezték, hogy milyen nyugodt, kedves kiskutya. Végre bejutottunk és végre Ivy életében először igazán jól érezte magát egy rendelőben. Eddig volt amikor a vizsgálat volt kellemetlen, volt amikor az orvos nem volt éppen kedves vele (és akkor nagyon finoman fogalmaztam). Amíg az ember meg nem tapasztal néhány olyan állatorvost, aki a kutyában csak a pénzt látja és nem egy érző lényt, addig el sem tudja képzeli, hogy mekkora kincs a jó állatorvos. Én már (kis drámai túlzással) vagy 100 állatorvost megjártam, így pontosan tudom milyen a jó doki. Az aki kedves a kutyával, aki igyekszik megnyugtatni, aki finoman nyúl hozzá, aki megajándékozza a jó viselkedésért, közben pedig kiváló szakember. Ezért ragaszkodom bizonyos helyekhez, bizonyos orvosokhoz. Így az ünnepek alkalmából, hagy fejezzem ki ezer hálám és köszönetem, az olyan elhivatott, valóban állatszerető dokiknak, mint Dr. Balázs Bence és Dr. Király Péter, meg persze az olyan nagy-tudású (nem pejoratív értelemben!), a kutyákhoz hihetetlenül értő asszisztenseknek, mint Lukács Adrienn. Hosszú évek során velük megjártam mennyet és poklot egyaránt. Nekik köszönhetően Ivy a vizsgálat és a szuri alatt is mérhetetlenül nyugodt volt (szerintem észre sem vette, hogy megszúrták), majd teljes csöndben hazaautóztunk, evett kicsit majd lefeküdt aludni.
Közben az anyja darabjaira esik szét, ugyanis a nagy hormonális libikóka után Win - mint minden szuka a szülést követően - úgy döntött nem kíván tovább szőrös maradni, és teljesen levetkezik. Másfél órán keresztül teljes erőbedobással fésülgettem. Az eredmény egy kopasz csirke és egy zsáknyi szőr, amiből még egy teljes collie, de legalább egy nagypárna kijönne. És még csak a fele jött ki!
Lehet, hogy a következő sorokat az ünnepeket körbelengő illetve a bennem tomboló szentimentalizmus váltotta ki belőlem, de azért leírom. A címre visszautalva; nem vagyok egy spirituális alkat, a lélekvándorlásban sem nagyon hiszek, de amikor Ivy megszületett, akkor olyan furcsa érzésem volt, mintha már ismernénk egymást. Első blikkre Sophie-ra gondoltam. Nem azért mert úgy hasonlít rá, igazából nem tudom miért. De ma délután, amikor tettem-vettem és Ivy egyfolytában a lábam alatt volt, majd rászóltam, hogy álljon odébb, és ő rám nézett, valami egészen különlegeset láttam a tekintetében. Az egész viselkedése, habitusa és a tekintete... Brandy nézett így rám mindig. Brandy a második colliem volt (majd később írok róla részletesen, most képtelen vagyok). Elvesztése olyan fájdalmat okozott nekem ami szavakkal leírhatatlan. Már több mint 6 éve meghalt, de még most is a sírás fojtogat ha rá gondolok. Nem szeretek párhuzamot vonni vagy hasonlóságot keresni két kutya között, főleg ha az egyik már nem él, de Ivy olyan hihetetlenül hasonlít Brandy-re, hogy az elképesztő. Kicsit küllemre is (ami nem olyan meglepő, hiszen rokonok), de viselkedésre mindenképpen.
Néha elsétálok a régi házhoz ahol laktam és nosztalgiázok picit. Nem a lakás hiányzik, nem is a szomszédok vagy a környék, hanem azok az idők, amiket Brandyvel töltöttem ott. Eszembe jut amikor ugrándozott séta közben, amikor hozta nekem az üres palackokat, hogy dobáljam, amikor odabújt hozzám, ha szomorú voltam, amikor a szemembe nézett és pontosan tudta mit gondolok. Mikor Ivy-ra nézek ugyanazt látom mint Brandy-n. Ugyanazt a rajongást, azt a hihetetlen szeretetet, mintha valami karmikus kapcsolat lenne köztünk. Talán ezért nem akartam tőle megválni soha egy pillanatig sem.
